Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nagy Sándor: Fejezetek a hajdúvárosok és a Hajdúkerület büntetőbíráskodásából
II. Nemesek elleni eljárásjogi gyakorlat a Hajdúkerület törvényszéke előtt (1757—1850) A hajdúk letelepítésekor a városok lakossága rendi állás szempontjából a Bocskai által megnemesített hajdúkra, a felkelő seregben szolgált és szintén letelepített birtoktalan, armális nemesekre és az ott maradt jobbágyparasztokra tagozódott. A történelmi fejlődés során a népességnek ez az összetétele az országra szakadt török veszedelem s a városok viszonylagos földbősége következtében számszerű arányaiban jelentős mértékben megváltozott, jellegében azonban nem. 1526 után a hódoltsági területekről a lakosság java része, de főként a török által üldözött fegyverforgató nemesség a királyi Magyarországra és Erdélybe költözött. Már az 1563:62. tc. megengedte, hogy a török által elűzött nemesek a városokban házat vásároljanak. Mivel azonban ezt a városok gyakorta megakadályozták, az 1608. évi koronázás előtti 13., az 1609:44. és az 1635:21. cikkelyek újból és újból megerősítették a nemesség vásárlási jogát, ami természetesen a városokban lakhatást is magában foglalta. Az 1647:78. tc. ezért már nemcsak arra kötelezte a városokat, hogy a házszerzésre vonatkozó cikkelyeket a legszigorúbban tartsák meg, hanem megtiltotta a nemeseknek a városokból „kizavarását" is, és elrendelte a kizavartak visszahozatalát. Ilyen körülmények között a hajdúvárosok sem zárkózhattak el a nemesek befogadása elől, akik éltek is ezzel a jogukkal, és legnagyobb részük nemesi okleveléhez itt szerzett földtulajdont, míg kisebbik részük birtoktalan maradt. A hajdúvárosokba beköltözött nemesek kétszeres nemesi állapotot élveztek: a hajdút helyi és kollektív jelleggel, a nemesit pedig országos érvénnyel. A beköltözöttek döntő többsége azonban jobbágy volt, egy részük telket szerzett magának, más részük pedig zsellérként élt a hajdúvárosokban. A beköltözések mértékére pontos adataink nincsenek, mint ahogy a hajdúvárosok lakosságának XVII. századi létszámát sem ismerjük. Még a XVIII. század elejére vonatkozóan is csak becslésekre támaszkodhatunk, s a hat hajdúváros lélekszámát 12 500—13 500-ra tehetjük. Az első, 1787. évi, megbízhatónak tekinthető népszámlálás szerint a Hajdúkerület lakossága 28 376 volt, s 1838-ban ez a szám már 61 032-re, több mint kétszeresére emelkedett. A lélekszám ilyen mértékű növekedése nyilvánvalóan nem a természetes szaporodás, hanem jelentős mértékben a beköltözések következménye. 1838-ban a hat hajdúvárosban 5614 országos nemest írtak össze, ők alkották a lakosság 9,l%-át. 55 a Ide számítandók még a Bocskai által megnemesített hajdúknak azok a leszármazottai, akik országos nemességet nem szereztek ugyan, de a XIX. század elejétől a büntetőeljárást már velük szemben is a nemesekre vonatkozó eljárási és anyagi jogi szabályok szerint folytatták. A Hajdúkerület törvényszékének büntetőirataiból kitűnően a nemesek között is voltak olyanok, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, loptak, verekedtek, embert öltek, paráználkodtak, magánszemélyekkel, hatóságokkal erőszakoskodtak, szinte nincs is olyan bűncselekményfajta, amelynek elkövetői között nemes személy ne akadna. Az ügyészi hivatal 1757—1850 között összesen 1065 országos és hajdúnemes ellen nyújtott be tiszti keresetet a kerület törvényszékéhez. Ez a szám indokolttá teszi a nemesek ügyeiben folytatott eljárásjogi gyakorlat megvizsgálását. 55/a Zimmermann Rezső: A nemességnek a városokba való telepedése a XVI XVII. században. In: A nyíregyházi ág. hitv. ev. főgimnázium XXXX-dik Értesítője az 1903—1904-dik iskolai évről. Közli: Martinyi József igazgató. (Nyíregyháza, 1904.) 3—4. Rácz István: Az országos nemesi jogok élesztése a hajdúvárosokban. In: A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1971. (Szerk.: Dankó Imre. Debrecen, 1972.) 123—128. Uő. A hajdúvárosi nemesek a rendi korszak végén. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve IX. (Szerk.: Gazdag István. Debrecen, 1982.) 17—22. 96
