Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - P. Szalay Emőke: Egy ritka hajdúböszörményi kismesterség. Hódos Sándor fazekas

3. kép Tányér A helyi, piaci értékesítés mellett vásárra jártak. Évente 18 vásárra mentek. A környező falvakat, városokat keresték fel, mint pl. Hajdúhadház, Hajdudorog, Hajdúnánás, Bamazújváros, néha Nyíregyháza. Messzebbre nem mentek, mert sokba került a fuvaros. A II. világháború után nem jártak vásárra. A szállításhoz egylovas szekeret fogadtak. Vegyes edényekkel rakták tele és hajnali négy órakor indultak. Hat órára már Hadházon voltak. A vásárban mindent papírra pakoltak. Sorba, csíkokba rakták az azonos fajtákat. Itt is csak pénzért adták az árujukat. Árujukat hangosan nem kínálták, csendben álltak és várták a vevőket. Nem mindig adták el az elvitt mennyiséget, sokszor a felét is visszahozták. Ez mindig attól függött, volt-e más fazekas is a vásárban. Hajdúhadházon általában egyedül voltak, így itt mindig elment az árujuk. Máshol, pl. Balmazújvároson több mester is kipakolt, innen gyakran mentek haza megmaradt edényekkel. Ha a vásárban több fazekas volt, akkor egymás mellé telepedtek. Hódos Sándor egyszerű parasztfazekas volt, aki különösebb művészi igény nélkül egyszerű használati tárgyakat készített. Munkáin a mezőtúri termékek hatása mutatható ki, legszembetűnőbb ez a felfelé ívelő fülek vonalában. Kedvelt sárgás alapszíne is ezt mutatja, amely a mezőtúri dudi színre emlékeztet. Edényei vastagfalúak, nehézkesek, egyszerű díszítésűek, csak vásári, piaci áruk. Munkájában nyomon kísérhetjük a vásárlók igényeinek változását, pl. hogy butellát az I. világháborúig kerestek, azután 20 év múlva már csak kiállításra készített nagyobb mennyiségben. Hasonlóan érdekes megfigyelni, hogy azok a használati tárgyak, eszközök, amelyek a polgáriasodás miatt kiszorulnak a lakóházból, nem esnek ki azonnal a hagyományos paraszti kultúrából, hanem még egy ideig a szőlőbeli pajtákban élnek, mint használati és díszítő tárgyak. A tálak, tányérok, amelyekből már nem esznek a városban, nem díszítenek velük, de még tovább élnek mindkét eredeti funkciójukban a pajtákban. 216.