Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Mezősi József: Hagyományos házépítési technológiák Hajdúdorogon
A sövény vagy paticsfalú ház építése Településünkön paticsfalú házépítés a XIX—XX. században már nem jellemző, de mivel előfordult, röviden szólnom kell róla. Hajdúdorogon ezt az épülettípust az idősebb emberek egyszerűen sövényfalú vagy kórófalú háznak nevezték (a kóró felhasználásáról később majd részletesen szólok még). A tudomásom szerinti utolsó sövényfalú ház K. Nagy György, majd fiai Pál és Sándor tulajdona volt. I. kerület, Városkert u. 9. sz., a hajdani első, illetve hegytizedben. Az épületet K. Nagy György idősebbik fia Pál bontotta el a negyvenes évek végén, és épített helyette akkortájt divatos, terjedőben lévő sátortetős házat. A sövényfalú ház elrendezése általában hasonló a korabeli földfalú épületekével, s terjedelme valamivel kisebb volt azoktól. Készítési módja általában — a vázat tekintve — megegyezik a felső tiszavidéken készített hasonló építményekkel. 7 Készítésében csak a tulajdonos és családtagjai vettek részt. A sövényfalú házépítés nem igényelt különösebb szakértelmet. A hosszirányú gerendákat, gerinc és eresz szelemeneket a sarkokon és az épület két végén — esetleg a közfalakon — földbeásott oszlopok (ágas-ok) tartották. Az épület végén lévő középső tartó oszlopának e célra meghagyott és kialakított ágcsonkiára, ha ilyen nem volt, segédoszlopra helyezték el a mestergerendát. A mestergerendát szinte minden esetben alátámasztották a közfalban is. A két eresz szelemenre és a mestergerendára helyezték a folyókat, (keresztgerendák) amelyre a többi földfalú épülethez hasonlóan készítették el a padolást, természetesen a szarufák és tetőhéjazat elkészítése után. A szarufákat — vastagságuktól függően sűrítve — a gerinc- és ereszgerendákra, ereszszelemenekre helyezték. A gerincszelemen felett a szarufa párok durván lapolt oldalukkal összefordítva, ujjnyi vastagságú faszeggel lettek rögzítve, összekötve. Ha az épület váza elkészült, következett a nád vagy zsúpfedés készítése a későbbiekben részletezett módon. A váz és tető elkészítése után karvastagságú rudakat egyik végükkel a földbe ástak, másik végüket fa vagy kovácsoltvas szeggel, esetleg más kötéssel rögzítették az ereszszelemenhez. E művelet során alakították ki az ablak- és ajtónyílásokat. Az ajtófélfák 7 a mérete valamivel nagyobb, rögzítésük hasonló volt az ablakokéhoz. Az ajtófélfákat általában bárdolt, kapuoszlophoz hasonló megmunkálással készítették. Készülhetett egyszerűen lehántolt tömbfából is. A két ajtófélfa közé lett beépítve a küszöb és a szemöldökfa, mindkét esetben csapolással, és még rögzítés előtt illesztették helyre. Az ajtólap és a vasalás rendszerint a sármunka befejezése, száradása után készült el. A sövényfonást — amelynek készítési tehcnológiája megegyezett a kerítés vagy bármely más sövényfonás technológiájával, többnyire vízszintesen készítették, mert így a sár felhordása egyszerűbb és biztosabb volt. A függőlegesen kialakított sövényfonásról a sár könnyebben lecsúszott, és ez lassította a munkavégzést. A sövényfonásra marékkal hordták fel a nagytörekből készült sarat, és aprólékosan, szinte bepréselték a legsűrűbb fonás közé, kitöltötték a fonás legapróbb réseit, hézagait is. Ha fűzfa és egyéb vessző helyett kórót (napraforgószárat) használtak a sövényfal készítéséhez, akkor általában függőlegesen szőtték azt és csak ritkább esetben vízszintesen. A kóró nem olyan hajlékony mint a vesszők bármelyike, így a vázszerkezet is ritkább volt. Kóróból századunkban már rendszerint csak alárendelt épületek falait készítették, kunyhó, ól, árnyékszék, stb. 7 Gilyén N., Mendele F., Tóth J.: Felső Tiszavidék népi építészete (Bp. 1975) 7a Ajtófélfának nevezték az ajtónyílás függőleges oszlopait. Ekkor még nem beszélhetünk ajtótokról, de ez az elnevezés túlélte önmagát, mert a nyílászáró szerkezetek függőleges szárait még a közelmúltban is ajtófélfának nevezték. 162.
