Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Mezősi József: Hagyományos házépítési technológiák Hajdúdorogon

A sövényfalú ház kéménye régebben favázas, sövényfonású, tapasztott volt. Később vályogból, illetve tetőn kívül téglából is építették. A közelmúltban „tanúként" még volt néhány deszkából épített kémény is településünkön — nemcsak sövényfalú házon —, de ezek a negyvenes, ötvenes években végleg eltűntek. Vályogfalú épületek készítése A földfalú épületek fejlettebb formája a vályogból készült ház. Mielőtt erről részletesen szólnék, szükségesnek tartom egy zavaros fogalom tisztázását. Arról van szó, hogy sok esetben szakemberek is a vályogot vályogtéglának, és a vályogtéglát vályognak nevezik. Településünkön ismert a vályog és a vályogtégla egyaránt, de a kettőt nem tévesztik össze. Vályogtéglának nevezik a jó minőségű agyagból, téglavetési eljárással, törek nélkül készült, ki nem égetett nyers téglát. Lényegesen különbözik a vályogtégla és a vályog sablonja, formázója is. Az előbbit téglavetőnek, az utóbbit vályogvetőnek nevezik ma is. A téglavető a mindenkori tégla méreteinek megfelelő méretű lapos, egyoldalán nyitott dobozra emlékeztet, két végén merev fa fogókkal ellátott forma (3. sz. rajz). A téglavető belső felülete minden esetben gyalult. Megjegyzem, hogy településünkön gyakorlatilag vályogtéglából nem építettek házat. Ha mégis valaki olcsón hozzájutott vályogtéglához, azt rendszerint koszorú kifalazására, esetleg alárendelt épületek falazásához használta. A vályog készítési technológiájában, méretében egyaránt eltér az előbbitől. A vályog alapanyaga az agyag, illetve agyagos föld, minősége lényegében azonos a sárfaléval. A sár készítésének módja is megegyezik, azzal a különbséggel, hogy míg a sárfal anyagának készítésekor szalmát szórnak és taposnak a sárba, a vályog sáranyaga általában apró szalmával vagy nagytörekkel

8 készül. Vályogvetők szívesebben használták a nagytöreket. A vályogvető „sablon" colos deszkából, fogazott csapolással összeállított, szegezéssel erősített, csak oldalt zárt forma. Általában elfogadott a 15 cm széles, 29—30 cm hosszú és 14 cm magasságú belső méret. A két végén — ritkábban fából készült fogó, gyakrabban madzagfül lóg ki az e célra fúrt lyukakon. A madzag belső vége akkora csomóban záródik, hogy ne tudjon áthúzódni a lyukakon (3. sz. kép). A vályog vetése úgy történt, hogy a hatóság által kijelölt vályogos gödrök területén — de saját telken is történhetett —, kiválasztották a megfelelő helyet, és a kivetendő vályog részére egy jókora területet elegyengettek teljesen simára. Közben a sarat elkészítették a sárfalú építkezésnél már ismertetett módon, az elmondottakon túl azzal a különbséggel, hogy ez esetben képlékenyebb, puhább volt a sár konzisztenciája. A vályogvetéshez készített sár azért „puhább" a sárfal anyagától, mert kézi vetésre így alkalmasabb volt, és kis mennyisége miatt a kivetett, formázott nyers vályog így még nem folyt szét, nem deformálódott. Az előkészület során szükség volt még egy víztároló vödörre vagy lavórra, egy darab rongyra, valamint állandó víz biztosítására, amelyet általában a vályogvetés közelében a készülő sár melletti gödörből, kubikból nyertek. Ha telken történt a vályogvetés, rendszerint ásott kút biztosította a vízszükségletet. A vödörben vagy lavórban odakészített vízre azért volt szükség, mert mielőtt a vályogvetőbe tették a sarat, ronggyal lemosták, benedvesítették a vályogvető belső, sárral érintkező felületét, oldalát. A továbbiakban minden egyes vályog vetése után megismételték e műveletet. Az első vályog vetésénél azért, hogy nedves, 8 A törek cséplőgéppel történő búza cséplésekor nyert melléktermék. A legapróbb törmeléket pelyvának vagy kistöreknek, a nagyobb szalmatörmeléket nagytöreknek nevezték. A pelyvát finom, a nagytöreket durvább sárkészítéshez használták. Mindkét törekből takarmány is készült szarvasmarha és ló részére reszelt répaszelettel, vagy más abrakféleséggel keverve. 163.