Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 4. (Hajdúböszörmény, 1980)

TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nagy Sándor: Társadalmi harc a tagosítás körül Hajdúböszörményben 1851—1878

nyok hiányában nem lehet tudni, honnan vette ezt az állítást a főkapitány, de az bizonyos, hogy a felsőbb jóváhagyással megállapított telkek nem devalválhatok s azok jóhiszemű birtokosai nem károsíthatok. Böszörmény határának egy részét Pród puszta alkotja, — folytatódik a röpirat. Egy helyen azt írja a főkapitány, hogy ebből a kis Pród kivételével telkek utáni földosztások nem történtek, más helyen meg az olvasható, hogy 1791-ben és 1823-ban csakugyan történtek, de azok az arányosítás tárgyaihoz visszacsatolandók, így az egész puszta a törzsökös hajdúk között osztandó ki. Böszörmény keleti oldalán 1842-ben a futóhomok megkötése végett szőlőskertet osztottak, itt a gyümölcstermelésben szép eredményeket értek el. Ennek hatása alatt a főkapitány 1863-ban a homokos földekből egy sokkal nagyobb részt ismét kiosztatott szőlőnek. Mindkét esetben árverésen, drága pénzen vették meg a jelenlegi tulajdonosok a kiosztott szőlőskerteket, amelyeket a főkapitány most az arányosítás tárgyaihoz akar visszacsatolni. „Vajon már ez a célzat is nem méltán a kivihet etlens égek közé sorozható-e, s miért kellett ilyesmikkel a kedélyeket felizgatni" — kérdezte a röpirat szerzője. A böszörményi tanács 1854-ben — mondja a továbbiakban a röpirat — a közös legelőből évi haszonbér mellett kiosztott lucernás kerteket, a közlegelőből a város területéhez csatolt néhány házas kertet és a város használatában volt Brassó földeket a megajánlott 200 000 pft.. államkölcsön fedezhetése végett árverésen örökáron eladta. Most viszont a Brassó földek kivételével az arányosítás tárgyaihoz akarják visszacsatolni. Foglalkozik a röpirat a böszörményi államkölcsön történetével is és azt állítja, hogy a főkapitány ezzel kapcsolatos eljárásáért „nagyszerű úti és kiviteli költségeinek felszámításán és kifizettetésén felül 1000 o. é. ft-tal jutalmaztatott". A főkapitányi dolgozat — olvassuk a röpiratban —• az 1861 előtt működött gazdasági választmányt, amely ellen felelősségrevonást követel, de főként azt a két egyént (nyilván Gaál Mihályról és Lengyel Jánosról van szó) emlegeti különös lekicsinyléssel, akik a folyamatban volt tagosítási perben az 1840: XXXI. tc.-ben a Hajdúkerületre meghatározott kulcshoz ragaszkodtak. „Valóban egyetlen példa a maga nemében, hogy a törvényeknek hivatalánál fogva legfőbb őre valakit azért kíván üldözni, mert a hazai törvényekhez ragaszkodik". A röpirat szerint Böszörményben a másfél száz éve dúló egyenetlenségnek három oka van. Éspedig 1. a hajdúszármazás túlbecsülése, 2. Bocskai adománylevelének szándékos félreértése és 3. akik magukat időről időre a hajdú nép boldogítóinak hirdetik, e félreértésekről őket nem világosítják fel, sőt a tévhitet tovább fejlesztik. A röpirat aláírói elismerik a hajdú ősöknek a haza szabadsága körüli érdemeit, de a tőlük leszármazást nem becsülik túl, mert az 1848-as törvények minden válaszfalat ledöntöttek. Ezért nem kívánnak különbséget tenni hajdú és nem hajdú között, mert ez az emberi jogok diadala után megszégyenítő lenne. Bocskai fejedelem 1605-ös és Báthori Gábor 1609-es adománylevele világosan úgy rendelkezett, hogy a böszörményi egész határ és Pród puszta a hajdú fi- és leányágon leszármazottakat és az ezek jogán szerzett lakosokat illeti. Ezzel szemben a közönséges hajdú nép máig is azt hirdeti, hogy a donatio csupán fiágra szól és azokról, akiknek leányágon leszármazása kétségtelen, tudni sem akar. Akik időről időre a hiszékeny hajdú népet sérelmeik orvoslásával kecsegtették, azért nem világosították fel őket, mert az adománylevelek helyes értelme szerint Böszörményben alig maradna néhány olyan család, amely nem hajdú, így a kiosztandó földbirtok az igénylők számához viszonyítva igen csekély lenne. A főkapitány munkája sem világosítja fel a hajdúkat, pedig ha ezt tenné, nem lenne ok az egyenetlenségre. A főkapitány 1863-ban kihirdette — noha erre megbízása nem volt —, hogy akik magukat hajdúfiaknak hiszik, ő előtte ezt igazolják. Volt tehát dolga és jövedelme a levéltárnak. Erre az eljárásra azonban semmi szükség nem volt, a népnek csak hasztalan költséget és kárt okozott. Akik ugyanis a leszármazás igazolására költekeztek, még most is azt hiszik, hogy Pród 285