Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Fintha István: A rétisas a Hortobágyon

találtak elhullva. (Keve, 1947.) Kévétől tudjuk, hogy az 1946-os nagy baromfipestis a környék ragadozómadár-állományát (így minden bizonnyal a rétisasokét is) megvámolta. Rohamosan fogyó populációinak sokat ártanak még a mérgek és a meggondolatlanul használt lőfegyver. A növényvédő szerek közvetett és közvetlen hatásairól már előbb szóltam, s csak kiegészítésképp említem, hogy a vadgazdálkodásban folytatott „dúvadirtás" mérgezett csalétkei szintén veszélyesek számára. Valószínűleg ez okozta vesztét annak a fiatal példánynak, amelyet 1972. március 7-én találtunk Zám pusztán a Sóstelki kútban. A közelben járó juhász szerint már 5-én benne volt. A tetem a Madártani Intézetbe, onnan a Természettudományi Múzeum őslénytani osztályának csonttárába került. 1974. márciusának első napjaiban egy vén egyed hulláját lelték a Halastavak északkeleti sarka közelében álló Francia kút mellett. Magam már csak maradványaira akadtam rá, de egyik csüdjében egy 10-es sörétszemet fedeztem fel. A körülmények tisztázására egyéb nyom híján nem gondolhattam. Kárt ma már sem a vadásznak, sem a tógazdának nem tesz. Érdekes, hogy ritkasága ellenére a Bertóti féle Vadgazdálkodás és vadászat című könyv (Budapest, 1956.) külön is szól róla, mint a vadgazdálkodás egyik kártevőjéről. Pedig hol vannak azok az idők, amikor sokadmagával rendszeresen szedte a vámot a víziszárnyasok seregeiből? Csak emlékképpen olvashatunk erről Lakatosnál: „a vadludak és kacsákkal néha nagy hajszákat rendez és vad száguldásaival— kivált őszi madárcsoportosuláskor — a tavak egész vadállományát a levegőbe robbantja s űzi-hajtja maga előtt a teméntelen vadat, mintha megvadult ördög bújt volna beléje." {Lakatos, 1910.) Napjainkban már az is élmény, ha néha megjelenik a többezernyi vízimadár fölött és méltósággal elvitorlázik valahová s közben az úszó társaságot felrebbent!; de hogy egyet is kifogna belőlük; vagy épp társasan vadászna rájuk, elő sem igen fordul. Az egész Hortobágyon telente rendszeresen legalább 8—10, újabban ennél is több példánya időzik. Zömük Ohat és Máta között, a Halastavak környékén mozog, kisebb részük pedig egyesével-kettesével szétszóródva a Sárosér, Kónya, Nyírőlapos, Meggyes erdő térségében található. Jelenlétüket először a nappali pihenőhelyeken látható nagy „meszelések" (kiterjedt, fehér ürülékfoltok), majd az elszórt tollak és az otthagyott táplálékmaradványok árulják el. Sokszor leltem korábban ilyen helyeken víziszárnyasok csontjait, ám újabban inkább a nagyobb halak enni már nem való részeit vagy ritkábban az elhullva talált birkák vázának nagyobb darabjait látni itt. Egy esetben kútkáva széléről véletlenül vízbeejtett nyúlra akadtam. Legfőbb előfordulási területük — a Halastavaktól keletre kezdődő puszta (Kondásfenék, Vincefenék, Matyófenék, Papegyháza, Juhoshát, Sárkánylapos, Máta stb.) — kisebb halmainak tetején vagy a csatornák hídjainak karján naphosszat üldögélnek. Ilyenkor a nyugvó óriás madarak messziről feltűnnek. Szívesen telepednek le délelőtt a nagyobb tavak közepén álló karókra, hova az ember semmiképp nem közeledhet észrevétlenül. Túlnyomó többségük a Juhoshát alig 1 hektárnyi kis akácosában éjszakázik, s mind kevesebb alszik az egyre zavartabb (!) Ohati természetvédelmi terület tölgyeseiben. A pusztai védett akácerdők környékén ősztől tavaszig alig jár ember, így csendes nyugalmuk és környezetük nyíltsága számukra igen kedvező. A novembertől sokszor áprilisig itt időző példányok kihullatott tollainak mennyisége és tarkasága mindig árulkodik a vendégek számáról és koráról. A Papegyházi erdő laza állománya (1973-ban 112 db kiöregedett, csúcs21