Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
É. Kiss Sándor: Szilágyi Dániel (1831—1885)
temetőben. Gyülekezés az Osztrák—Magyar Kórháznál. Per a, november 22. 1885. A temetésről Tóth Béla a Budapesti Hírlapban november 23-i kelettel így számol be: A török fővárosban élő magyarok ma kísérték örök nyugalomra apjokul tisztelt Szilágyi Dánielt, kinek váratlan elhunyta itt általános szomorúságot okozott. Megjelent a végtisztességen minden konstantinápolyi magyar, gyásszal bevont nemzetiszínű zászló alatt gyülekezve az Osztrák—magyar Kórháznál. Jó Szilágyi Dániel egyszerű koporsójában az ő ünnepi effendi kabátjába öltözve oly derült arccal feküdt, akárcsak csendes álomba merült volna. Semmi idegen rajta, csak fejéről hiányzott a fez, mely nélkül képzelni is nehéz volt őt. A gyászimádságot a porosz evangélikus lelkész mondotta el fölötte, mert Konstantinápolyban éppen akkor nincs helvét hitvallású protestáns pap. Ezután kétfogatú szegényes szekérre tették a kosorsót, amelyet a nemzetiszín szalagos friss virágkoszorúk egészen elfedtek. A koporsót egészen a galatai régi temetőig gyalog kísérte a gyászoló közönség a nemzeti zászló alatt. Ott volt az egész osztrák—magyar diplomácia, a Konstantinápolyi Magyar Egyesület, az elhunyt barátai és hű tanítványa, Kunos Ignác doktor, a kiváló orientalista, a jedikulai magyar kolónia teljes számmal, az osztrák—magyar posta összes tisztjei. A nagykövetség két teljes díszbe öltözött kavaszt rendelt ki, kik a halottaskocsi előtt mentek. Mintegy harminc díszes fogat zárta be a menetet. A ferikői protestáns temetőhöz érve 48-as honvédek vitték a koporsót az egyszerű imaházba, s onnan a lelkész végső búcsúztatója után a Rákóczi udvari orvosával szomszédos sírhoz. Miután a koporsót a sírba lebocsátották, a honvéd bajtársak és a Magyar Egyesület nevében Polyák doktor mondott mélyen átérzett búcsúszavakat. Hangját többször elfojtottákakönnyek és vele sírt mindenki. Ez az egyszerű temetés meghatóbb volt a legfényesebb gyászpompánál. Egy emberéletben ritkán látni ilyen igaz és nagy keservet, amellyel a konstantinápolyi magyarok legszeretettebb barátjokat átadták az anyaföldnek. Unokája, özvegy Veres Károlyné Szilágyi Vilma megkeresésére a Magyar Külügyminisztérium 1969-ben felkutatta a ferikői temetőben Szilágyi Dániel síremlékét. Ez 3 méter magas, nyolc szögletű fehérmárvány. Felirata: „Szilágyi Dániel szül: 1831. megholt: 1885. Gyűjtés alapján emelte a Konstantinápolyi Magyar Egylet." A Pera-negyed ma is megvan, úgyszintén a régi Osztrák—magyar Kórház, de ma Saint George néven. * * * Tóth Béla már nekrológjában felteszi a kérdést, kié marad Szilágyi Dániel tudományos gyűjteménye, ki fogja azt feldolgozni. Az első és legfontosabb dolog, hogy az anyag megmentessék. Pótolhatatlan veszteség lenne, ha ez a páratlan kincsesbánya a magyar történelem feltáratlan aranyaknái örökre elsüllyednének. Őrködni felette a Magyar Tudományos Akadémia kötelessége. Ha kótyavetyére kerülne a tízezrekre menő könyvtár és kéziratok, akkor Szilágyi Dániel 30 éven át hiába dolgozott. Tóth Béla érdekesen indokolja a hagyaték sorsának sürgős rendezését: A Timon utcai ház egyike volt a meggyilkolt Abdul Aziz szultán főeunuchja 22 konstantinápolyi házának. A főeunuch — mert része volt Abdul Aziz meggyilkolásában — a többi gyilkossal együtt elmenekült, de így is eltették láb alól. Vagyonát elkobozta a török állam, tehát a ház, amelyben Szilágyi Dániel lakott, állami tulajdon. Résen kell lenni — írja — mert a török állam nem teketóriáz, hanem kihányja az egész holmit az utcára. Sietni kell és cselekedni és ez a Magyar 255'
