Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

É. Kiss Sándor: Szilágyi Dániel (1831—1885)

jövevényt, üdvözlésére csakhamar megjelent a Pest fogadóban és kora szerint úgy bánt vele, mint fiával, vagy testvérével. Tagbaszakadt, élénk öregúr volt, kinek fején a fez bojtja folyton ide-oda lódult, soha meg nem pihent. Keletiesen köszöntötte az ő ismeretlen atyafiait: homlokához, ajkaihoz, szívéhez emelve a kezét. Es ezzel a háromsággal: az okos ész jótanácsával, a magyarázó beszéddel és szíve hűségével szolgálta mindegyiküket. Szép tüzű fekete szemét előbb hoszszan pihenteié a magyar utason. Nem fürkészőleg, csak vizsgálódva, keresve, emlékezve: nem hasonlít-e valakihez az ő hajdani volt barátai, fegyveres pajtásai közül. S ha meghallotta az édes magyar szót az új ember száján: egy kissé lesütötte a fejét, mert meg volt illetődve, amit röstellni látszott. Aztán neki vidámodva egy jó öleléssel rázta meg a Hunniából kijötteket, megállapította velük a heti vagy havi rendet, már amennyi időt szánt valamelyikünk a fényes Istambul csodáinak megtekintésére. Megjelent reggel, maradt estig, meghurcolta az embert a rengeteg bazárban. Eljött velünk a mecsetekbe : boltban, sátorban alkudott helyettünk, a keletiekben kiművelt ízlése, bő tapasztalata a legjobbat a leg jutányosabb áron szerezte meg számunkra... hazahozott bennünket a vendéglőbe, elvitt a perai magyar családokhoz, beajánlott basáknak és ulemáknak, a szelamikra a követség révén mellénk csatolta az útnyitogató kavaszt, ha előbb orosz princznek is volt odaígérve: s este eljárt velünk a mulatóhelyekre, s a pojácza tréfáin vagy egy hóbortos franczia proverben úgy elkacagott, mint a gyermek. Az ember szemrehányást tett magának, hogy ezt a szeretetreméltó öregurat annyira kihasználja, tán hogy vissza is él vele. Rossznéven vette az ilyen töprengést. Másztam vele tornyokat, s a Rumeli-hiszár fokáról néztünk alá a bűvöletes képre, melyhez foghatót még álmodni sem mertem. Lépcsők, folyosók tömkelegén át bujkáltunk, míg abba a kis templomba értünk, amelynek jobb sarkában fehérlik a Zrínyi Hona sírköve."

5 Vámbéry Ármin írja róla: Szilágyi egyike volt azon politikai menekülteknek, aki szabadságharcunkban tevékeny részt vett. Ki hontársaitól és idegenektől egyaránt szeretve Konstantinápolyban 36 évig tartózkodott. Midőn 1857 derekán vele megismerkedtem, már a török nyelv népies részét alaposan bírta, ebben tanárkodott is, és nem egy tagja az európai követségeknek nála szerezte török nyelvismerete első csíráját. Az évek haladtával a török nyelv irodalmi részére is fordította figyelmét. Arabul, perzsául tanult. A törökből idegen nyelvekre, s viszont angolból, franciából, németből, magyarról törökre fordításokat eszközölt... 1867 körül már alapos török fordítói hírnévnek örvendett. Ez idő tájra eshetik a török kéziratok és általában török irodalmi munkák gyűjtése körüli vágya. Különös érdekkel viseltetett a magyar—török korszakra vonatkozó munkák és okmányok iránt. A török irodalmi termékek közül leginkább a régi török nyelvemlékekre fordította figyelmét.

6 Hogy mindenét búvárlatra fordíthassa, családja hazaköltözése után a világtól elvonulva élt Konstantinápoly Pera nevű negyedében. Timon utcai szerény lakásában, illetve homályos, alacsony bolthelyiségében, ahol tömérdek felhalmozott könyv és irat között csak éppen annyi hely volt, hogy az ember megfordulhatott. Kevésből élt, kevés igényekkel és oly puritán egyszerűséggel, hogy még ágya sem volt. Egy alacsony, ócska ládára terített szőnyegen aludt, maga főzte meg egyszerű ételét szenes serpenyőjében. Mint Vámbéry írja, leggyönyörűbb élvezetét abban nyerte, ha órák hosszat 5 Ágai i. m. 6 A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (továbbiakban MTA Ért.) 1££6. okt. 25. 252'