Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
Sz. Kürti Katalin: Maghy Zoltán pályakezdése
1931-ben a Bocskai szőlőskertben, 1932-ben a Városerdőn dolgozik egyedül. A pajtát, az árnyékot adó nagy fákat friss természetlátással festi meg. A „ Virágzó fák" (Déri Múzeum tulajdona) c. nagyméretű vászna a tavaszi kert harsány színeivel, a virágzó barack- és meggyfák roskadó ágaival az újjászületést, a termékenységet hangsúlyozza. Későbbi, 1932—35 körüli művei is a szőlőskert részleteit ábrázolják, gyakran figurákkal. 1932-ben a Városerdőn házigazdájának, Ignáth András erdőőrnek félalakját festi meg. Az „Erdőőr" c. kép (Déri Múzeum tulajdona) erdészkalapban, táskával a vállán jeleníti meg az erdőben álló karakteres arcélű férfit. Nyugodt kék szemmel tekint le ránk, tartása is nyugalmat és tekintélyt áraszt. Ő az erdő ura és őre, mögötte az erdő szálfái csak jelzésként, a színhely megjelölésére szolgálnak. Számtalan műve jeleníti meg a 30-as években a holdfényes, vagy napsütötte téli és nyári erdőt. Ezek közül a legszebb, s életművében is a legjelentősebbek egyike a „Vágják az erdőt" című. Apró férfialakok dolgoznak a kép középterében, mögöttük ritkás, nagy kopasz szálfák, és szürkés ég. E mű Breughel hatást mutat hangulatával, a táj és ember intim viszonyával. Gyöngyház színeivel, finom felületi hatásaival egyik leggyöngédebb, s egyben — tágassága, levegőssége révén — legmonumentálisabb is. 1934-ben Pród pusztára költözik, két hónapot dolgozik a csőszházban. Megfesti a csikósbódét, a csőszházat, a gulyakutat, az ott legelő gulyát, bikákat, az őszi fényben tündöklő pusztát, a távolabbi Nagy Kaján sziket. Mint 1928-as hortobágyi képein, úgy a pródi festményeken, vázlatokon is a hangulati hatások visszaadására törekszik. „Alkony a pusztán", „Napkelte a pusztán", „Zöld a legelő" c. képein az alkonyszíneket, az őszi, ködös hajnalok és délelőttök hangulatát adja vissza. 1935-ös debreceni és 1937-es budapesti egyéni kiállításain méltán aratták ezek a művek a legnagyobb sikert, főként a „Csőszház körül legel a gulya" című. 1936-ban szigetori tanyájukon dolgozik magányosan. „Alkonyszínek" c. kisméretű festménye (Déri Múzeumban) a vörösek, violák, sárgák számtalan árnyalatával juttatja érvényre az alkony mindent összemosó színességét, puhaságát. Legtöbb itt készült művén azonban a forró, dél körüli tikkasztó hőségben fürdő vidéket mutatja be. Hatalmas egei alatt, szikrázó napsütésben asztagok száradnak, izzanak, mindent elönt a sárga búzatenger, a kék eget is sárga izzásba vonó napfény. Vaskosságával, robosztus színvilágával az alföldi táj tágasságát, szabad levegőjét, de forró hangulatát idézi fel. Távoli tanyákat, vagy aratókat látunk a horizonton („Asztagok, Aratnak"), főszereplő azonban a táj, a rozsvetés, a búzatábla („Nyári táj", „Vihar aratáskor"). „Pipacs és búzavirág", „Napraforgós út", „Zöld mező" stb. képei kis méretben is monumentálisak, megkapóak tiszta, harsány színvilágukkal. A Boromiszával, Káplárral vállalt művészi program végigkísérte Maghyt ebben az időszakban, de a továbbiakban is forró, bővérű alföldi piktúrát teremtett, egyre mélyebben hatolt környezete világába. 246'
