Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
Dankó Imre: Ételkonzerválás Hajdúböszörményben a századfordulón
kusoknál a pászka, az a sokféle díszítéssel ellátott kalács, amit húsvét reggelén más ételekkel együtt szenteltetni vittek a templomba. A pászka-kalácsot a szenteltetés után, még húsvétkor megették, de minthogy többet sütöttek, meg is maradt. A megmaradó húsvéti kalácsot is szárították és szárítva fogyasztották. A kalácsszárításhoz hasonló volt a kenyér szárítás is, bár a kenyértartást sohasem nevezték így. Böszörményben is, ugyanúgy, mint mindenütt másutt, egyszerre sok kenyeret sütöttek. Azokat a kenyereket, amelyeket nem fogyasztottak el azonnal, kenyértartó fákon, kenyértartón a kamrában száraz, levegős helyen tartották addig, amíg felhasználásra nem kerültek. 1 9 A kenyértartókon őrzött kenyerek természetesen nem száradtak ki teljesen. A teljesen kiszáradt kenyeret nem is ették meg. Bár meg kell jegyezni, hogy a friss kenyeret sem kedvelték. Az egészen kiszáradt kalács és kenyér egy részéből prézlit csinált a gazdasszony, vagy pedig — ami különben ritka eset volt — a kutya, a macska etetése mellett a hízók etetésére szolgált (belevagdalták az ivósba). Itt kell megjegyeznünk, hogy Böszörményben is, akárcsak a környéken is, általános volt a kenyér meghámozása. A kenyérhéjat összegyűjtötték, megszárították* szárítva baromfi, malac etetésére használták. A száraz kenyérhéjat a böszörményi piacon is rendszeresen árulták. Hajdúböszörményben a századfordulón általános volt a saját kenyérsütés. Böszörményben kovászos kenyeret készítettek. A kovászszárítás általánosan ismert és gyakorolt ételtartósítás volt. Hajdúböszörményben is készítettek hosszabb időn túl való elfogyasztásra perecet. Kétféle perecet sütöttek: sósat és zsírosat. Mindkettő hónapokig elállt és jó csemege volt, sokan kedvelték és csinálták. 2 0 De közel sem olyan általánosan, mint Debrecenben. Piacra is csak egy-két asszony készítette. A szárítás érdekes fajtája, széles körben ismert és használt formája volt az aszalás. 2 1 Böszörmény gazdag gyümölcstermelésével messze kivált környezetéből. A megtermelt gyümölcsök kis részét szárítással, aszalással tartósították. Legtöbb szárított gyümölcsöt almából készítettek. A megmosott és megszárított almát hámozatlanul gerezdekre vágták, a magházat, az esetleges romlott részeket eltávolították. A szeleteket tiszta vásznon elterítették, napra tették, többször forgatták. Mindaddig szárították, amíg meg nem keményedtek,, szárazzá nem váltak. Ekkor szakajtókba, tiszta edényekbe, zacskókba szedték őket és a kamrában, esetleg a padláson tartották. A körték bizonyos fajtáiból is készítettek aszalványt. De ennél fontosabb volt a szilvaaszalás, amit a kertségekben, a pajtákban végeztek. 2 2 A megmosott és megszárított szilvát aszalókasokra tették. Az aszalókasokat pedig a pajta katlanára vagy kint a pajta, előtt, a földbe vágott katlanra tették. Lassú tűzön, többszöri forgatással, kéthárom nap alatt megaszalták. Külön, önálló aszaló csak egy-két esetben épült, olyan gazdáknál, akiknek különösen sok szilvájuk volt és nagyban aszaltak. Akinek csak egy-két szilvafája volt, az így intézte el az asztalást a pajtájánál. Sőt, az is előfordult, hogy a szilvát hazavitték és otthon a kemencében aszalták meg. Az aszalt szilva a századfordulón Hajdúböszörményben még fontos, gyakran használatos élelmiszer (szilvaleves) volt. Ezért mindenki igyekezett aszalni, vagy ha nem aszalt, akkor vásárolni. A böszörményi piacon késő ősz19 Ecsedil. 1935. 260—270., 154.; Balogh I. 1969. 207—208. 20 Ecsedil. 1935. 282—287. — Vö.: Bakó F. 1952. 21 Ecsedil. 1935. 313—316. — Vö.: Györffy I. 1911.; Kiss L. 1953. 22 Dám L. 1972. 37—39. ; Ujváry Z. 1957. 239—241. 226'
