Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Bárdi Ida: Szárazmalmok Hajdúböszörményben

arányú térhódításával magyarázható. A gőzmalmok egyre inkább kiszorították a szárazmalmokat, s az első világháború után már alig működött néhány az országban. Ez a fejlődési vonal megfigyelhető a hajdúböszörményi malmok esetében is. Okleveles adatok a hajdúböszörményi malmokról Hajdúböszörményben a lisztelő malmoknak három típusa működött: vízimalom, szárazmalom és szélmalom. A városnak a Hortobágy folyón levő vízimalmát a jegyzőkönyvek 1737-ből említik. Ez azonban a szükségletet nem fedezte, ezért minden tehetősebb gazda igyekezett magának szárazmalmot építeni. A városban 1715-ben öt, 1720-ban hat lisztőrlő szárazmalom működött, ezek egyike a városé volt.

4 1728-ban már nyolc lisztőrlő malomról tudunk. Egy a városé, kettő Sóvágó Jánosé, kettő Böszörményi vagy Desseő Jánosé, a többi három egyes böszörményi lakosé, akiktől évenként a javításokra sürgős költségen felül 120 forintjövedelmet kaptak.

5 1782-re a malmok száma 27-re nőtt.

6 Mint a város gazdájának feljegyzéseiből kiderül, a városnak az 1780-as évek végén már három malma volt, amelyeket árendába adtak. Ez a három malom: a Nagy Malom, a Kis Malom, a Kása Malom. 1797—98-as évben még említi a városgazda a malmokat, de attól kezdve nincs adat a város malmairól. A Nagy Malom árendátora évi 60 forint árendát fizetett a városnak. A Kis Malom és a Kása Malom árendája 50—50 forint volt egy évre. A feljegyzésekből úgy tűnik, hogy egy évre vették árendába a várostól a malmokat. Az árendátorok nevei egy-két évenként cserélődnek. A város kiadásainak jegyzékéből az is kitűnik, hogy az árendába adott malmok karbantartását a város költségén végezték, például az épület vagy a szerkezet javítását. Egy évben, 1796-ban a város malmaira vettek 1000 fogat, 9 forintért, a Kis Malomra új követ 17 forintért, a kő feltételéért s a malom újrafogazásáért Psota András molnármesternek 11,54 forintot fizettek. Vettek még mérővékákat, fizettek más mestereknek is az épület javításáért.

7 Általában jelentősnek mondható az az összeg, amelyet a város évente a malmokra fordított. A többi szárazmalom tehetősebb gazdák tulajdonában volt, azok építtették, s lehetőség szerint a családban öröklődött. 1799-ben egy módos gazdának, Uzsonyi György özvegyének, Tóth Sárának a végrendeletéből megtudhatjuk, hogy ennek a családnak a tulajdonában két lisztelő malom, egy kása malom és egy olajütő volt. Az Árok alatt levő nagy lisztelő malmukat 306 forintra becsülték, és ugyanennyit ért a kása malom is az olajütővel együtt. A malmokat a földdel együtt a gyerekek örökölték.

8 Hasonló értéket képviselt a malom az 1830-as években is. Özv. Botos Bálintné a férje testvérével közösen használt malom reá eső fele részét 150 forintért adta el 1831-ben.

9 A malmok tulajdonosai gazdálkodók voltak, nem volt tanult mesterségük a molnárság. Éppen ezért a malmaikba molnárokat fogadtak fizetség fejében, akik többnyire tanult ácsmesterek voltak. Ezek a molnárok végezték a javításokat, és ők szedték a vámot is. Az 1800-as évek elejéről származó adatok arra mutatnak, hogy a vám szedése sok visszaélésre adott alkalmat. A város kemény büntetésekkel igyekezett megszüntetni a csalásokat. Erre példa a Város Tanácsa által 1810-ben hozott határozat: „A vám kiadásra való szorosabb felvigyázás közelebbről és egyenesebben a Molnároknak tétetik kötelességekké úgy hogy amikor tsak lehet, magok vegyék ki a vámot, ha pedig 4 Györjfy, 1927. 30. 5 Herpay, 1934. 3. 6 HML. H VT. 17. 7 DÁL. V. A. 5/a/2—5. 8 DÁL. V. A. l/e/l.; A malomtulajdonosokról lásd még: Nagy Czirok, 1959. 16. 9 DÁL. V. A. l/e/l. 206'