Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)
Papp József: A tiszacsegei tanyák népének „bárói", a dohánykertészek (1778—1945)
Az egykori dohányosok nagyobbik ré&zének utódai ma is a faluban élnek. Ezek közül csak a legjellegzetesebb neveket említjük: Baksi, Berecz, Czeglédi, Grúz, Dósa, Illés, Lévai, Máthé, Pecze, Sallai, Smidróczki, Székely, Váradi és Varnyas családokat. Voltak közöttük olyanok is, akik visszaköltöztek eredeti lakóhelyükre, például Galovits Tamás Görbeházára, Bakos János pedig Tiszafüredre ment családostól. A dohányosok életrendje A melegágyat, amelyet ló- és juhtrágyából raktak, március elejére kellett elkészíteni. Öt holdnyi dohányhoz 10 méter széles és 50 méter hosszú melegágyra volt szükség. A melegágy takaróját a hasurákat, a ráérő időben, télen a dohányosok gyékénybői maguk készítették. A 30-as években molinót is vett a gazdaság, „de csak egy-kettő vót abbul egy dohányosnak, mert azt nekünk kellett megfizetni." A melegágyhoz szükséges trágyát a gazdaság hordatta ki igával, de annak fel- és lehányásáról a dohányosok gondoskodtak. A földet is a dohányosok hordták a melegágyakra. A közösen elkészített melegágyakat „elnyilaztuk, 5—5 jutott egynek". A mag elvetéséről, a kikelt palánták locsolásáról és takarásáról a dohányosok gondoskodtak. Biztonság okából mindig több palántát neveltek, mint amennyire a kiültetésnél szükség volt, mert ha nem sikerült az első ültetés, akkor tudták pótolni, „fódozásra is hagytunk palántát". Május derekán, a fagyosszentek elmúltával került sor a palánták kiültetésére. Az előzőekben már említettük, hogy a dohányföldet a gazdaság szántatta ki. A dohányosok maguk döntötték el, hogy a területet mekkora nyilasokra osztják fel. A nyílhúzásnál nemigen kerültek egymás mellé a földek. Június végén, július elején kezdődött a dohány „nyúlása". Addigra már a második kapálást is befejezték. A kapálás 1935-ig kiskapával történt, az ekekapát csak ezt követően kezdik általánosan használni. A dohányt kétszer kellett kapálni egy évben, de mire a második kapálással elkészültek, kezdődött az aratás. Az aratás be sem fejeződött, amikor a felmagvasodó dohány tetejezéséről kellett gondoskodni. Ez könnyebb munka volt, és főként az asszonyok végezték. Augusztusban került sor a dohány törésére, amikor már több munkaerőre volt szükség, mert azzal, a károsodás veszélye nélkül várakozni nemigen lehetett. Ilyenkor a dohányosok 2—3 napszámost is alkalmaztak. A letört dohánynak a hodályba való szállításáról a dohányos saját fogatával gondoskodott. A dohány törése a legkeményebb munkák egyike volt, amely különösen igényelte a szakértelmet. „A törés úgy történt, hogy a hónunk alá szedtük a levelet. Ez volt a hónalj, amely kb. 62—70 levél vót. Ezt letettük a földre, de nem volt mindegy, hogy hogyan, mert a nagy melegben a hegye megszáradt és eltört, az el is veszett. Ezért a hónaljakat úgy raktuk egymás mellé, hogy a hegye takarja egymást, ne álljon széjjel. Egy helyre oszt leraktunk 120—130 hónaljt is. Ez volt a bánya. Ezért délután jött ki a kocsi. Arra is hónaljanként külön raktuk fel, oszt bevittük a hodályba. A kocsira 3—4 lábba raktuk fel. Több hónalj egymásra rakásábul lett egy stóc. Ezt neveztük lábnak. Ez magas vót, ameddig elértük. Egy kocsira rá raktunk 4—5 bányát is. Amikor raktuk le, akkor a hónaljak elváltak egymástól, úgy raktuk le, de mán akkor hegyivel felfele, jó 200'
