Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Papp József: A tiszacsegei tanyák népének „bárói", a dohánykertészek (1778—1945)

szorosan egymás mellé /üllőbe. Füllőnek neveztük, mert itt puhult meg a dohány. Több sorba is raktuk. Azok oszt ott álltak egy nap. Azok oszt annyira bemelegedtek, befülltek, hogy vigyázni kellett, hogy nagyon be ne fülledjen, mer akkor a leveleken meglátszott és a beváltó nem vette át. Az olyat oszt dugtuk, hogy a gazdaság meg ne lássa, mert baj vót belőle, hiszen kárba ment. Ezért amikor megpuhult, egy kicsit színesedett is közben, igyekeztünk felfűzni. Ezt a munkát este szoktuk csinálni, tűvel, zsineggel. Egy este 15 póré dohányt csináltunk. Egy póréra 250 levél dohány fért, ez 3 tűre való vót. Ha megszáradt, általában 2 kilót nyomott egy póré. Abba az időbe egy dohányosnak vót ezren felül is. A póré a pajtába ki lett kötözve száradni. Mikor eljött a késő őszi, téli idő, megkezdtük a csomózást. Leengedtük a pórékat, négyet egybekötöttünk. Egy ember így 40 pórét is a hátára tudott venni. így vittük át a simítóházba. Amikor a csomózóba bevittük és lehúztuk a póréról, akkor vót a simítás. A kisimított dohányt ismét a hónunk alá szedtük, de ezt a száraz dohányt mán bornyúnak mondtuk. A póréról leszedett dohányt az asztalon mán csak bornyúnak neveztük. Ez a bornyú került válogatásra. Amikor az a hideg pajtából bement a melegre, átpuhult jól és könynyen lehetett simítani. De sokáig nem bírta azt se, mert akkor meg vissza megszáradt. Vigyázni kellett, hogy csak annyit vegyen ki, amennyit meg tudott munkálni, hogy nem száradt rá. Egy csomóba 16 levél vót. Akkor még vót osztálya is : kiselső, nagy első, piroselső, barnaelső. A piros nagyelsőbe csak 16, de mán a kis elsőbe 20—22 levél vót. Ugyancsak vót kismásodik, nagymásodik. A kismásodikba 30 levél, a nagymásodikba 18 levél ment. Vót aztán még harmadik, tehát kisharmadik, nagyharmadik, meg oszt a kihányás. Ez vót a selejt, amit kihánytunk, ebbül vót a szűzdohány. A csomózás a dohánylevél pároztatását jelentette. A hegyinek meg a csokányának is egyformának kellett lenni. Mikor bekötötte az ember nagyon jól nézett ki. A csomókat kukorica fosztáslevéllel kötöttük össze. A csomózott dohányt a gazda szedte össze sorogjára és azt vitték ki a pajtába és ott bálákba rakták. Még ott először egy nagy bányába került, oszt abból rakták a bálát. A bálákat szállításhoz úgy készítették elő, hogy bálfákra szerelték. Egy ilyen bála a gazdaság idejében 180 kilót is nyomott. Ez azért vót, mert a gazdaság nem adott hozzá elegendő bálfát. A bálfára szalmát raktunk, arra ment a dohány csutájával kifele. Zsineggel kötöztük össze úgy, hogy abból nem lehetett kivenni egyetlen csomót se. Derékkötő lánccal, meg csapófával szorítottuk össze erősen. A szekérre úgy raktuk fel ezeket a nehéz bálákat, hogy egy ember oda állt a szekér mellé, azt úgy neveztük, hogy korcsolya, oszt két ember emelte, ő meg buktatta a fején keresztül. A beváltónál mán könnyebb volt a rakodás a vagonbul. Itt be is fejeződött a munka naggya. Egy ember 40 pengő szállítási költséget kapott abban az időben. Azt kiadták az első dohányosnak. A vagonnal az első dohányos ment el, és ott fogadott a beváltónál fuvarost. De éjszaka őrizték a fináncok a vagont. Abban az időben két éjszaka háltunk ott Polgáron — ott vót a dohánybeváltó — és ha kiadták azt a pénzt, akkor megállapodtunk, hogy szétosszuk-e, vagy maradjon az elsődohányosnál és ő fizesse az összes költségeket, az ital árát stb. Egy kocsmában szoktunk hálni, de még abba beleszólt a beváltóhivatal is, hogy melyikbe, mert annak a kocsmárosnak egy nagy profit vót ahun háltak a dohányosok, mert otthagytuk a pénzt. Ha az a beváltótiszt haragudott a kocsmárosra, akkor úgy tett, hogy „oda ne menjetek, mert megnézem hol lesztek". Nem mertünk odamenni, mert akkor alacsonyra értékelte a dohányt. Vót ott egy Ládi nevű, ahho szoktunk általában járni. Ott aztán este, ha mán befejeztük a 201'