Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 3. (Hajdúböszörmény, 1977)

Bencsik János: Csege szabadmenetelű jobbágyfalu társadalomrajza a XVIII—XIX. század fordulóján

1794-ben Naszrai Márton gazda (1792), 1795-ben Varga Mihály (azonosítatlan), 1799-ben Hajdú János gazda (1803), 1800-ban Pipó Ferenc, 1801-ben Nagy Gergely negyedtelkes gazda (1814), 1802-ben Ifjú Hajdú János negyedtelkes gazda (1804), 1803-ban Szalontai György gazda (1803), 1804-ben Kovács András féltelkes (1804), 1805-ben Sz. Nagy János gazda (1803), 1806-ban Szabó András gazda (1803), 1807-ben Czégény János gazda (1803), 1808-ban G. Tóth Mihály negyedtelkes gazda (1814), 1809-ben Pipó Mihály gazda (1803), 1810-ben Szalontai Tóth Mihály negyedtelkes gazda (1814) a község főbírája. (Zárójelekben a források évszámai vannak. A kimaradt évszámok esetében nem ismerem a főbírót.) Vagyoni helyzetük azonban telkes gazda voltuk ellenére is nagyon változó volt. Néhány példa is elegendő ennek bizonyítására : Tóth Pál gazda 1792-ben 58 pozsonyi mérő, Pipó Ferenc gazda 16 pozsonyi mérő, Naszrai Márton egy évvel később 44 pozsonyi mérő, Szalontai György 1803-ban 13 pozsonyi mérő szántóföldön gazdálkodott. Hasonló kép alakul ki akkor is, ha a kommunitásbeM esküdtek névanyagát vizsgáljuk meg. E testületen belül csak ritkán szerepeltek új személyek, a főbírói posztot egymás között cserélgették. 1765-ben pl. Pál Mihály a főbíró, az esküdtek között volt Tanka Gergely, Sebők István, Pikó János, P. Nagy János, Víg Mihály, G. Nagy András, Pap György, Szabó Gergely, R. Simon Mihály. Az úrbéres telekre épülő jobbágy-paraszti kisüzem volt a faluközösségben folytatott termelés alapja, ahol az új generációk belenövése, hosszú beletanulása biztosította hagyományos termelési ismeretek birtokában gazdálkodtak mind a jobbágy, mind a kisnemesi családok. E hagyományos keretek csak lassú változást engedtek a termelés szerkezetében, ezért az ismert állatokat tenyésztették, a megszokott növényeket termesztették. A faluközösség telkes jobbágy családjai elsősorban a hagyományos földművelő-állattartó gazdálkodást folytatták. Velük szemben a zsellérek arra kényszerültek, hogy életformájukat az adott munkalehetőséghez alakítsák; a foglalkozást cserélgető mozgékony családok tehát az újítás, a változtatás bázisai a közösségben. Ennek következménye az, hogy vannak családok, amelyek hol pásztorok, hol komenciós cselédek stb., mikor milyen feladatra kell vagy előnyösebb vállalkozniuk. Természetesen e megállapítás nem zárja ki azt, hogy a telkesek csupán a paraszti gazdálkodást, a zsellérek, csak a mozgékonyabb foglalkozásokat folytassák. A szaktudást igénylő mesterségek közül a szabó, a csizmadia, a szűcs, a kerékgyártó, az asztalos, a kovács és a molnár szakmák képviselői éltek a faluban. A csegei kézművesek természetesen kevesen voltak ahhoz, hogy céhekbe tömörüljenek. A névanyag vizsgálatából kitűnik, hogy e mesterek idegenből jöttek; Jamriska, Grúz, Harangi, Karancsi, Nyulas, Pósa, Szép, Trizna. Ha az ismert helyeket is megnevezzük (Eger, Debrecen), akkor arra következtethetünk, hogy ezek a szakmát ismerő mesterek, s kevésbé lehettek kontárok. A kifejezetten ipari-kézműves szakmák mellett olyan foglalkozásokat is 108