Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)

Dankó Imre: A hajdúböszörményi temetők költészete

János is, aki a magyar fejfákat kutatta, rendszerezte és egy magyar fej fakataszter felállítását tervezte.

9 A hajdúböszörményi temetők gondozott, a vidéki temetők általános elhagyatottságától eltérő, szép, gondozott, látogatott helyek voltak a múltban is, és azok ma is. Ebben egyrészt az jut kifejezésre, hogy jómódú városról van szó, másrészt pedig az, hogy nagy városról is, ahol gyakori a temetés, sokszor járnak a temetőkben és így szinte szükségszerűen, az átlagosnál jobban is gondozzák. Hajdúböszörmény lakosságának túlnyomó többsége református lévén, a halottaknapi „kivilágítás" és az erre az alkalomra való temető-sír rendbetétel mind a mai napig nem nagyon terjedt el. De hiányát sem érezték, érzik, mert a temetők, a sírok a halottak napjától függetlenül is gondozottak. Annak dacára, hogy immár 365 éve Hajdúböszörmény város, népi társadalma, élénk közösségi közvéleménye van s bizony azokat a hozzátartozókat, akik nem törődnek halottaik sírjával, még ma is megszólják, sőt figyelmeztetik. Ilyen körülmények között magától értetődik, hogy a hajdúböszörményiek ápolják temetőiket, messzemenően gondoskodnak róla. Ez egyénileg abban nyilvánul meg leginkább, hogy aki csak teheti a temetővel, a sírokkal kapcsolatban „állandóságra" törekszik. Azaz olyan sírt készíttet halottainak — sok esetben előre, még életében saját magának is —, hogy az szép, mindig gondozott legyen anélkül, hogy különösebben gondolni kellene vele. Legjobb példa erre az, hogy Hajdúböszörményben más hasonló nagyságú helyekhez képest, aránytalanul sok a kripta. A legkülönbözőbb félék és nemcsak a jómódúaknak, a jelenben a nagyobb jövedelműeknek, hanem a szegényebbeknek is. De erre a törekvésre mutat az is, hogy a koszorúkat (amelyek között már temetéskor is sok a hosszú ideig megmaradó vaslemezekből készült úgynevezett „vaskószóró") a minél tovább való megtartás végett külön koszorútartókon helyezik el a sírok fölött. Ezúttal csak megemlítjük, hogy Hajdúböszörményben kétféle koszorútartó van. Az általánosabb forma az, hogy két, a végén csapolt ágas egy erős, két végén ugyancsak csapolt, a sír fölött hosszában, mintegy 120— 150 cm magasságban elhelyezkedő rúdra a sír behúzása után „ráhúzzák" a koszorúkat s aztán a csapokat összeillesztik. Sok esetben a csapok könynyebb és újból való kezelhetősége kedvéért a koszorútartót vascsavarokkal látják el. Ezeket a leginkább akácfából készült koszorútartókat manapság már együtt csinálják a fejfával a temetéskor, azzal a különbséggel, hogy ezt nem festik be. A másik fajta koszorútartó látszólag egyszerű, viszont „állandóbb", mint az előbbi. Mintegy 30—40 évvel ezelőtt az ilyenféle koszorútartó egyetlen, a sír közepére beszúrt, kihegyezett végű, hosszú és erős akácfakaró volt, amire aztán ugyancsak ráhúzták a koszorúkat. A koszorúk ezen, az ilyenfajta koszorútartón egymáson álltak, egymást nyomták. De pár éve ennek a koszorútartónak egy összetettebb formája alakult ki és terjedt el. Erős gömbvasból oszlopot készítenek. Az oszlophoz kellő magasságban kör alakú, horgokkal ellátott tartórészt hegesztenek. Az egészet rozsdaálló festékkel úgy festik be, hogy a legfelső réteg fekete legyen. Az ilyen koszorútartó „felszerelve" úgy néz ki, mint egy óriási, nagyon feldíszített bot. Ma már sok esetben ezt is a sír behúzásakor felállítják. Korábban azonban és még ma is többször az efféle vas koszorútartó nem mindjárt a temetéskor, hanem csak később kerül a sírra. Ez a koszorútartó nyilvánvalóan onnan, abból a szokásból vette eredetét, hogy azokon a sírokon, ahol nem állítanak koszorútartót, a koszorúkat ma is a fejfára ráhúzzák. Ez 286