Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
E határhasználat szorosan összefüggött a nagymértékű szilaj, majd félszilaj állattartással, amely feltételezte a tekintélyes külső legelőket, amelyek esetünkben, Kisújszállás gazdasági gyakorlatában az árendált puszták, illetve az 1860-as években megvásárolt Kecskés puszta. A birtokosság vásárlási készségét fokozták a XIX. század második felében ható, egymással összefüggő gazdasági okok, mint az árvízmentesítés, a szántóföldi művelés előretörése, a legelők csökkenése. A kor gazdasági tendenciájával szemben a közbirtokosság továbbra is ragaszkodott (hasonlóan más szabad közösségekhez) az extenzív állattartáshoz, amely bár kevés tőkebefektetést igényelt, meglehetős hasznot hozott. Ezért határoztak úgy, hogy komoly erőfeszítések árán is megvásárolják Kecskést. Az így megszerzett pusztán való berendezkedésük pedig vitathatatlanná tette a közösség szándékát, azt, hogy a birtok nyújtotta lehetőségre támaszkodva megőrizzék a hagyományos, pásztorkodó állattartást. Az itt tenyésztett állatok értékesítéséből származó pénz (tőke) csak közvetve segítette a város határában (de csak ott!) a kapitalizálódás folyamatát. Gyors kapitalizálódás a város határán egyfelől, s ragaszkodás egy hanyatló gazdálkodási formához másfelől (Kecskésen), paradox helyzetet eredményezett, méghozzá egy olyan közösségben jelentkezett ez, amely a későfeudális korban is éppen szabad-paraszti mivoltából eredően lassan polgáriasult. A XIX. század második felében sorra jöttek létre a tőkés értelemben vett földművelő közép- és kisüzemek. Gondoljunk csak a Pója és mások birtokára. 23 0 E paradox helyzetből kiutat kereső birtokosság (Kecskésen) az egyetlen lehetőséget, a földművelésre való fokozott áttérést, ezzel párhuzamosan a kapitalista szántóföldi üzemszervezést választhatta. Ezt sürgette az a tény is, hogy a gazdálkodás nehézkes ügyintézése, illetve az igazgatás sok terhet rótt a külső pusztájukra, ezért a csak állattartó gazdálkodásuk nem tudta eltartani önmagát. Azzal, hogy a kecskési birtok egy részén feladták a pásztorkodást, elodázhatták a külterjes állattartás utolsó lehetőségének felszámolását. A legeltetett gulyák, csordák, ménesek és juhnyájak az 1930-as évekre visszaszorultak Kecskés szegényebb legelőire és a Vargahalom szikes tájékára. Ebből következett az is, hogy a birtokosság a maga gazdálkodásában korszerű elveket igyekezett meghonosítani, erre utalhatnak az idézett tenyésztési eredmények, sőt az 1940-es évek versenylótenyésztésének terve is. Kecskés megvásárlásával tehát végül is a csak lassan fejlődő, gazdálkodásában ellentmondásos parasztbirtokok igényeit igyekeztek kielégíteni azáltal, hogy az igénytelen magyar szarvasmarha félszilaj tenyésztésének feltételeit továbbra is biztosították. Kecskés megvásárlása révén még egy fél évszázadig őrizhették a hagyományos gazdálkodási módot. Ezáltal lehetőségünk nyílott olyan néprajzi jelenség tanulmányozására, amely egy sajátos, főleg a szarvasmarha és a ló paraszti tartásmódjával kapcsolatos, pásztormigráció emlékeit őrizték meg; a rendszeres vándorlás kialakított bizonyos formákat, amelyek a közösség tevékenységét szabályozták. Az így rajzolt kép beleillik az Alföld népének késő-feudáliskori történetébe, amikor is sokkal általánosabb volt a bérelt legelőre hajtott állatok vándoroltatása; a közösség és a külső legelő (itt Kecskés puszta) kapcsolata így tipikus feudáliskori utójelenségként fogható fel és tanulmányozható. 277
