Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
ment a tanyákra. Egyik-másik gazda meg is bízta a pásztorokat, hogy heverő állatait hajtsák ki a tanyájára. Ezért külön fizetség járt, illetve egy kis vendégeskedés következett. Általában azonban a hazahajtásért a pásztorok nem kaptak külön bért. Ez benne volt a szegődségükbe: „Beszoruláskor egész csapatot nagy gondossággal, díjtalanul hazahajtani" tartoznak. De gyakorta jutott egy-egy üveg bor, s néhány pengő ekkor is a számadónak vagy a bojtároknak. Itt kell szólnunk arról, hogy a Kecskésen folyó legeltetés irányítása céljából 1932-ben létrehozta a birtokosság a Legeltetési Társulatot. Erre azért volt szükség, mert közben a szántóföldi művelés lekötötte a birtokosság figyelmét, s a legeltetést célszerűbbnek látta egy új szervvel irányíttatni. Szabályzatából kiderül, hogy itt is érvényesítik a tőkefölddel rendelkezők jogait. Elsősorban azok legeltetési igényeit elégítik ki, akiknek Kisújszállás határában tőke föld je van, illetve akiknek forintos váltságú legelőjog van a birtokukban. A társulat tagjai a Legeltetési Társulat által nyilvántartott jogaikat a tőkefölddel együtt értékesíthetik, enélkül még haszonbérbe sem adhatják. Így a jogot vagy maguk használták fel, vagy a felhasználásáról a Társulat intézkedett. A fölösen igényelt legelőért legelődíjat kellett fizetni annak a gazdának, aki állatot hajtott a közlegelőre. A Legeltetési Társulat megalakulásától kezdve a legeltetéssel összefüggő minden kérdésben a társulati vezetőség, illetve a választmány döntött. Szabályzata a legapróbb részletekig megszabta a közlegelőn folyó tevékenységet, nemcsak a pásztorok kötelességét írta körül, hanem a gazdákra is szabályt alkotott, illetve a legeltetés menetét is írásba foglalta. Jellemző, hogy a pásztor a közös legelőn lévő állatot még a gazdájának is csak akkor adhatta át, ha az a társulati gazdától engedélyt szerzett ehhez. A továbbiakban a közbirtokosság szénatermesztésével, majd a szántóföldi műveléssel foglalkozunk. Tudvalevő, hogy a nagy kiterjedésű csegei birtokon igen sok és jó minőségű széna termett, ezért rendszeres kötelessége volt a pusztagazdának à szénakaszáitatás és a széna betakaríttatása, illetve ha úgy rendelkezett a birtokosság, akkor az értékesítése. 1860-as években a csegei jobb kaszálókat 2/5-ös, a rosszabbat pedig feles arányban adták ki részes takarásra™ 1868-ban a Túl a Tiszán termett szénából 3200 mázsa rész jutott a birtokosságnak. 21 6 Ennek nagy részét értékesítették, s jobbára a környező uradalmak gazdatisztjei vásárolták meg. 21 7 Természetesen a termett széna egy részét a Kecskésen teleltetett állatokkal etették meg. Eleinte csak a néhány szolgálattal kapcsolt állatról kellett gondoskodni, meg Nagyivánra a pusztaházhoz szállítani néhány szekér szénát. A legeltetési mód és a gazdálkodási rend átalakulásával azután az apaállatokat, az aranygulyát is Kecskésen teleltették, ezért részükre nagy mennyiségű szénát kellett tartalékolni. Tavasszal a legelőkből kiválasztották a jobb minőségű rétet, kihancsikolták, majd május végén, június elején lekaszáltatták. Aki egyéb munkát is vállalt a birtokosságnál, annak felébe, aki csak kaszált, annak harmadába adtak kaszálót. A csegei részes kaszálóknak a dézsmát a birtokosság kecskési szénáskertjébe kellett beszállítaniuk, ahol a kazlazás is a kötelességük volt. A külterjes állattartásból eredő haszon azonban nem biztosított kellő jövedelmet a tekintélyes birtok eltartásához, illetve csekély jövedelmezősége miatt nem vehette fel a versenyt a kor gazdasági szintjén dolgozó gaz271
