Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
Kapcsolatuk volt a Kecskésen szolgálóknak a Hortobágy környéki pásztorokkal, a két csikós számadó pl. bejárt a Meggyesbe, mert ott találkozott mind a 15 csikós számadó, akik a Hortobágyon és környékén legeltettek. Ha valamelyik ménesből elszökött egy-egy csikó, akkor nem eredtek a nyomába, mert nagy volt a Hortobágy, hanem csak bementek a Meggyesbe, s hírül adták egymásnak. Megesett, hogy mind a tizenöten bent mulattak a csárdában. Körükben is ismert volt a pásztor-regula: „Szent György napkor, kiverískor, Öregasszony is lehet pásztor; De ősszel, szoruláskor, Az a pásztor, aki jól számol." Élelmük is hasonló volt. A gulyások tehenet fejtek, tejfelt, túrót készítettek. Száraz koszton éltek, napjában egyszer főztek, öregtísztát vagy tisztalevest. Szombatra megszáradt a náluk lévő kenyér, ezért célszerűségből pirított kenyeret fogyasztottak. Fő feladatuk a legeltetés és az azzal összefüggő teendők voltak. Különösen nagy gondot jelentett a legeltetés szárazságban és ősszel. Bár a magyar marha őszre olyan lett mint az agyag, mégis könnyen megfázott a hideg őszi éjszakákon. Az öreg Berezeli vezette be, hogy gulyáját éjjelente két órát megjáratta, így nem fáztak meg. A parasztgazdák szívesen látogattak Kecskésre, megnézték a mezőt, tájékozódtak az állataik állapota felől. Ha valamelyik gazda elhatározta, hogy leutazik a pusztára, akkor a szekérre toborzott még két-három férfit az ismerősei közül, hogy ne utazzék egyedül. Ne legyen unalmas az út, mert több emberben több van. Nem maradtak el az érdeklődő fiúgyermekek sem. Mikor megérkeztek, első dolguk volt, hogy felnézték a gulyát. Másfél nap alatt megjárták Kecskést, nem időztek sokat sem az útban, sem a gulyánál. Egy-egy üveg bort, kilónyi szalonnát, egy pakli dohányt vittek a pásztoroknak. Ez is ünnepszámba ment az állattartó gazdák körében. Szükség is volt rá, mert készülődtek a vásárokra, s ilyenkor jelölték ki, hogy melyik szarvasmarhát hajtják a vásárra. Külön kell szólnunk a vásározásról. A pásztorok számára az 1860-as években csak két helység, Mezőtúr és Kunhegyes vásárainak látogatását engedélyezte a birtokosság, de akkor is tilos volt idegen állatot hajtaniuk. 2"' Az 1900-as években engedélyezték a Hidivásár látogatását, illetve azt, hogy az őket megbízó gazdák állatait csapatosan külön bér ellenében a Hídivásárra hajthassák. Százával terelték az állatokat, ment azzal a számadó is, meg a bojtár is. A kisebb gazdák szívesen felkeresték állataikkal a helybeli, tiszacsegei vásárt is. Kecskésről 30—40 darab marhát is hajtottak egy-egy alkalommal a csegei vásárra. A távolabbi helységek (pl. Karcag, Kunmadaras) vásáraira már a gazda maga hajtotta vagy az általa megbízott hajcsár terelte az állatokat. A beszorulást is a közbirtokosság rendelte el, megjelölte azt az időpontot, amikorra a pásztorok hazaérkezzenek. Hazajövet is rend uralkodott, először a kistinógulyát (vagy csak a tinógulyát) hajtották, mert azok voltak a leggyorsabbak, az anyagulya nem érkezett velük jönni. A ménes pedig gyorsan hazaért, lóháton terelték a pásztorok. A beszorulást természetesen csak a heverő állatok érték a legelőn meg. Ezek egy része aztán egyenesen 270
