Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
után indultak, s a város szélét érintve, a Csordakúton megitattak. Ettől a Nagyvénkert és az Agyagos szőlőskertek között hat öl széles füredi földútra tértek rá, amely Nagyivánnak vezetett. Az ÜZZőnél értek ki a madarasi Gyep re, s a Bírkajárás szélében haladtak, ez a régi országút nyomvonala is. 21 0 Majd a madarasi földön lévő Csáváskutat, a Csávástanyá t, a Hegyitanyát elhagyva Nagyiván alá érkeztek. A falu főutcáján hajtottak végig, s a túlsó végén lévő, a Hatház nevű falurészen vásárolt pusztaháznál vagy a legelő szélén lévő Görbekocsma környékén pihentettek, éjszakáztak. Pitymallatkor indítottak, átverték az állatokat a Hámszárító-éren, majd a Sárosér és a Halas között hajtottak, a Piroskatanya, Kondáskút, Veresvízűkút, az Árkus, a Mély földes (Gyökérkút) volt a további útirány, s megérkeztek a Vargahalom tájékára. Útközben vigyáztak, nehogy kárt tegyenek az állatok, mert ez sok kellemetlenséget okozott. 21 1 Természetesen, ha állat nélkül, gyalogosan vagy szekérrel közlekedtek, akkor más utat is választhattak. Turi Sándor hajcsár mindig a Hármashatárnak, a Tibucnak haladt, majd bement Kunmadarasra, onnan a szőlőskertek között Nagyivánnak közlekedett. Miután a puszta háznál meghált, indult a Kecskésre. A szekerezők szívesen választották a régi Csegei utat, amely Nagyivánból indulva, a határ szélén balra tért le a pusztán, s a Meggyes csárdát érintve érte el Ohatot, majd Nagy major környékét, így elhaladhattak Kócs puszta mellett is. Ezt a szekérutat a Kisújszállásra jövő-menő kocsisok, de a csegeiek is nyáriútnák nevezték. Mind a hajtók, mind a szekerezők és a pásztorok szívesen keresték fel a Meggyes csárdát, mert jó bort mértek benne, meg köszöntötték Katica nénit (Cinege Jánosné), a csaplárosnét. A kisújszállási gulyák, csordák, általában az állatok tavaszi hajtására az útközben érintett települések (Karcag, Kunmadarasi tanyák, Nagyiván, Tiszacsege) lakói jól emlékeznek. Egy karcagi adatközlőm szerint „egy álló hétig folyt a város alatt kisebb-nagyobb csapatokban a sok marha, ki gyalog, ki lóháton hajtotta az állatokat. Temérdek állatot hajtottak át Kecskésre." Nagyivánt és Tiszacsegét előre értesítette a közbirtokosság a kiverés, a hajtás idejéről, hogy dobszó útján hírét vegye a lakosság az áthajtásnak. Ekkorra szabaddá tették a főutcát, hogy a csapatba vonuló állatok se emberbe, se állatba kárt ne tegyenek. A pusziikai átjáró megépítése előtt Tiszacsegén is végig kellett hajtani a Tiszaközé kerülő ökörcsordát, esetleg az anyagulyákat is. Ide, Tiszacsegére délután érkeztek a kunok, s a kecskési legelő felől jöttek végig a főutcán. „Gyalog vagy lóháton ment előttük a gulyás, s a pásztorok botokkal verték a marhákat, nehogy letérjenek valamelyik mellékutcára. Egy-kettőre keresztül gyűrték a falun." A gyermekeknek nagy élményt jelentett a sok állat, a rettentő bőgés, a kolompszó, a pásztorok kurjongatása, a kutyák szakadatlan csaholása, ami minden esetben a Kis-Tisza átúsztatásával végződött. Ilyenkor libát, malacot bezárták, a gyerekeket bekiabálták az asszonyok. Még ma is élményszerűen beszélnek róla, noha az 1910-es évekre már nem vették igénybe a falu főutcáját. Hasonlóan kidobolták a faluban, hogy azok, akik „a Tiszaközt járnak keresztül a Paptovára, vigyázzanak, mert a kisújszállási gulya megérkezett, s a hamis bikáktól óvakodjanak. A gulyás nem tud mindenütt ott lenni, s könynyen megeshet a baj". A pásztorok holmiját a birtokosság szekerén szállították Kecskésre. Felpakolták a számadók „cecce-cuccát", ládába élelmet, szűrt, bundát, kö268
