Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
birtokosságnak (Ady utca 6.) egy ólas-háza, 1872-ben vásárolták azzal a céllal, hogy a Kecskésre utazóknak és az állatok egy részének menedékül szolgáljon. 2" 9 A félridegen teleltetett csapat marhákat kiver és előtt egy álló hétig járatták. Előbb kevesebbet, majd 15 km-nyi utat is megtettek a tanya körüli dülőutakon. Azon a néhány km-es úton volt nehéz az állatok hajtása, amíg neki nem álltak az útnak. Amikor megindultak, szépen mentek. A tavaszi hajtás könnyebb volt, mert a rosszul táplált állatok gyengébbek voltak, meg jobban összeszoktak egész télen. Nem egyszer megtörtént, hogy útközben összeestek, papucsot, körmüket lerúgták. Ezeket szekérre emelték, s úgy szállították le Kecskésre. Beszorulás előtt a csapatos hajtáskor a külön csordákban, gulyákban lévő állatok alig tűrték egymást. Kikéréskor a hajtásért külön díj járt a pásztoroknak, amely az 1930-as években 50 fillér — 1 pengő volt darabonként. Négyen-öten 200—300 darabot hajtottak, s a kapott pénzt testvériesen megosztották, egyenlően kaptak belőle. A szolgaszemélyzetnek a hajtásért külön nem fizettek, csak pálinkára vagy borra valót kaptak az útra, hazafelé meg vonatköltséget, de szekérrel, esetleg gyalog jőve, azt is megtakarították. A külső legelőkön folyó legeltetés külön foglalkozást is kitermelt, a hajcsárságot. Neves hajcsárokat tartanak számon a városban: Turi Sándor, Márta Lajos, Bugyik Lajos. Ezek a szokott bér mellett hajtották az állatokat, hol kiver és után, hol nyáron hazafelé. Voltak a közbirtokosságnak, majd a tsz-eknek is szegődött hajcsárai, ezek megszabott havi bérért járták a Kecskést. Volt, hogy kétszer is megtették az utat hetente, pedig nem volt rövid. Kisújszállás és külső pusztája, Kecskés között 85—90 km-es az út. Útközben mindenképpen meg kellett pihenniük. Űtra ennivalót, takarót vittek magukkal. A tarisznyát az ökör szarva közé kötötték fel, az cipelte. Ök is megháltak Nagyivánon, s csak hajnalban indultak tovább. A hajcsárt azzal is segítette a birtokosság, hogy valamelyik gazdától kapott egy-egy hold kukoricaföldet harmadába. Hazahajtáskor a hajcsár magával vitte a JcoZompját, s azt egy csendesebb marha nyakába akasztotta. Segítségére volt terelés közben. Naplementig eljutottak Madarasig, s a gyepen éjszakáztak. Fosiganét szedtek, s ott tüzelgettek addig, amíg el nem csendesedett az állat. Ismerték a hajcsárokat az egész tájon. Ha beteg állata volt, otthagyta valamelyik pásztor tanyáján, s a gazda szekérrel jött érte. A madarasi gyepen felkeresték a juhászokat, a juhásznékat, zsendicét, gomolyát fogyasztottak. Ráérve jöttek, mert vagy borjas tehenet vagy legyengült állatot hajtottak. Az igás ökrökkel siettek, azokat még legelni sem engedték, hogy minél előbb hazaérjenek. Kialakult a hajtás útvonala is. A múlt században, de a század elején, ha nem volt a tél és a tavasz nagyon vizes, akkor szívesebben hajtottak a földúton. A Fűzfásgáton mentek ki a városból, majd rátértek a régi Sóútra, amely Nagyiván, Kunhegyes és Kunmadaras irányában volt, s így érték el a híres Tibuc csárdát a karcagi határban, onnan a madarasi Gyep szélében haladtak. Ha a kövesutat választották — csapattal célszerűbb volt a műúton hajtani —, akkor a Vásártérről indulva, a kövesúton haladtak Karcagig. A város alatt balra letértek a műútról, s a Szívós temető mellett elhaladva a Karcagi Vásártérre érkeztek. Itt megpihent ember, állat. A Szeles csárdában még italt is fogyaszthatott az, aki megszomjazott. Rövid pihenő 267
