Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
kat stb. Ezt követte a kihajtás, a kiverés idejének közhírré tétele. Minden, de különösen a legeltetéssel összefüggő kérdésről a rendszeres vasárnap délelőtti puplikációkon (publicatio = kihirdetés) értesült a gazdaközönség. Vasárnaponként puplikációztak a férfiak a piacon. Többen voltak sokszor, mint a hetipiacon. Templom után (istentisztelet végeztével) gyülekeztek, s a déli harangszót követően oszoltak szét. A városi kézbesítő egy székre állva olvasta fel a közlendőket. Az ünneplősen, fehér gatyásan, kik kötősen öltözött férfiak télen-nyáron ott ácsorogtak, beszélgettek. Itt találkozott a gazdákkal a Kecskésről hazalátogató számadó pásztor is. Mikor észrevették, hogy ott van a puplikáción, körülvették, s érdeklődtek, mi újság Kecskésen? Hogy vannak a fiúk (tinók) meg a lányok (üszők)? Erre azonban csak a nyári, Péterpáli vásár után kerülhetett sor, addig nem látogathattak haza a pusztáról. Ettől kezdve már indokolt volt, mert jött az aratás, a cséplés, s kellett a kenyérnek való, kellett a bért szedni. A puplikáció végeztével, a gazdák a számadót behívták egy-egy pohár borra valamelyik kocsmába. A kiverés idejét is a puplikáción tudták meg a gazdák, amely marhák és lovak részére április közepén kezdődött; április 13, 14, 2l-e, 20 7 vagy 24-én indították az állatokat Kecskésre. A pásztorok szolgálata is a kiveréssel vette kezdetét, s a beszorulással, november 19-én ért véget. Az állatok zömét az első napokban lehajtották a pusztára, az elmaradottakat aztán május közepéig hajkurászták. Előre senki nem hajthatott a legelőre, a rend ellen vétőket megbírságolta a közbirtokosság. 2" 8 A kiverés rendje a következő volt: akik az állataikat csapatban akarták hajtani, azok a Vásártéren gyűjtötték egybe az állatokat. Ügy igyekeztek az egykés (egy-két állatot tartó) gazdák, hogy akkorra végezzenek a mezei munkákkal, s az igás ökröket is indíthassák a legelőre. Természetesen a nagyobb gazdák igás állatai tovább dolgoztak, azok csak a tavaszi munkák végeztével kerültek le Kecskésre. A cselédtartó gazdák már cselédeikkel hajtatták állataikat. Ilyenkor a gazda ismerősei, rokonai állatait összeverték, s úgy hajtottak ketten-hárman. Amikor a Vásártéren egy-egy pásztor előtt elegendő marha gyűlt egybe, akkor indítottak. Elöl ment az anyagulya, azt a tinógulya és az ökörgulya követte. Természetesen nem volt szigorú rend az egybeverésnél, mert a gazdák ragaszkodhattak ahhoz, hogy állataikat egy-egy pásztor hajtsa. Az útban megesett, hogy össze is keveredtek az egyes csapatok. A számadók saját JcoZorapjukkal harangozták fel a csapatjukat. Nagy István számadó gulyástól hallottam, hogy Daku Mihálynak volt két erős ökre, rendszeresen azok egyikére kötötte a kolompot. „Szagolta hátamon a szűrt, annyira ment lefelé a Kecskésre. Az állatok tudták, hogy hová mennek. A Vargahalom környékén beleragadtak a fűbe, s hajtani is alig lehetett őket." A csapatokat óránként indították hazulról. Hajtás közben elől, oldalt egy-egy, hátul két pásztor terelte az állatokat. Ügy indultak, hogy estére szabad gyepre érjenek. Nagyiván határában éjszakáztak a nagyobb csapatok, a kisebb csapatokat bezárták a pusztaház udvarán lévő kamrába. Űt közben nem legeltek semmit, csak a Hortobágy szélét elérve haraptak valamit. A kisebb gazdák rendszerint lóháton vagy szekerekkel kísérték állataikat; kulacsba bor, üvegbe pálinka, a tarisznyába kenyér-szalonna, kalács. Ünnep volt a kiverés. Ha elhagytak egy faluhatárt: „Hó, álljunk meg! Igyunk!" A lovakat, csikókat körülkötötték a szekéren, s úgy szállították a pusztára. A kisebb csapatokat a hajcsárok vállalták fel. Ezek az állatokat bezárták az iványi karámba, ahol szénát adtak nekik éjszakára. Nagyivánon volt a köz266
