Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
Az állatlétszámhoz mindig kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló legelő, vagy a meglévő területet rendszeresen pusztítván az árvíz, igen rossz minőségű füvet termett az a kevés is, amely volt. Természetesen a város körüli belső legelőkre (territórium) elsősorban a kezes állatokat hajtották. A közeli legelőkön, a Gyalpáron stb. a fejőstehéncsordák, a béklyós ménesek, a fej ős juhnyájak és a csürhék legeltek. A nagymértékű állattartás és a legelők rossz és elégtelen volta miatt arra kényszerült a kommunitás, hogy fölös heverő illetve szilaj állataik részére folyamatosan idegen helység határában béreljen legelőt. Ilyen árendált legelő volt 1777-től 1804-ig a balmazújvárosi Daraksa, amelyet a Semsey családtól vettek haszonbérbe. A kisújszállási kommunitásnak 1796-ban egy gulyája, 1799-ben ugyancsak egy gulyája és egy ménese legelt Daraksán. n 1816-ban pedig árendálni kezdték a tiszacsegei Vay família Kecskés nevű pusztáját. A 2504 kh kiterjedésű birtokra két gulyát és egy (esetenként két) ménest hajtottak a következő év, 1817 tavaszától. " A környező uradalmak jól ismerhették a kisújszállásiak legelőéhségét, mert ekkor is Vay Miklós tiszttartója kereste meg őket, s tett levélbeni ajánlatot nekik. 7 3 Még ugyanebben az évben Nánási András tiszafüredi birtokos ajánlotta fel kocsi pusztáját árendálásra. ,,A föld azonban kevés és nem olyan minőségű, mint amilyet az úr ígért", 7 4 — fogalmazta meg a véleményét a deputatio. 1861-ben a tiszaszőlősiektől szubárendálták a margitai pusztát, s az arra hajtott lovak száma 400 db. 7 5 E legelőket a közösségi gulyák és ménesek számára bérelték, s ha tehették, akkor folyamatosan ragaszkodtak is azokhoz. így a Kecskés pusztát is hosszabb ideig bérelték. Ha volt is ebben egyszer-egyszer megszakítás, akkor is igyekeztek a megismert határt, bérletet újra megszerezni. A margitai vállalkozásból arra is fény derül, hogy nem egyszer csak nyárközépi, esetleg őszi legelőnek bérelték a pusztákat. Ha valamely pusztán megszorultak, legelő nélkül maradtak az állataik, akkor igyekeztek új területet szerezni számukra. Arra is van példa, hogy egy azon időben kéthárom határban is béreltek legelőt a szerint, hogy mennyi legelőre volt szükségük. 1819-ben pl. Kecskésen kívül Ecseg pusztából is árendáltak bizonyos részt, amelyet aztán az 1850-es, 60-as években rendszeresen használtak. Emellett a Kenderessziget, a Bokros puszta bérletére is vannak adataink ebből az időből. " Ekkorra azonban megnövekedett a legelők iránti szükséglet a környező települések gazdaságai részéről is, s ebből eredően arra is találtunk adatokat, hogy csak árverezésen értékesítik a birtokokat, sőt ráígérnek a kisújszállásiakra, így ütötték el 1861-ben a várost a Kenderesszigettől is. 7 7 E helyzetet két tényező súlyosbította: egyrészt az állatállomány gyarapodott — a lélekszám és a gazdagodás! vágy függvényeként —, másrészt pedig az árvízmentesítés révén mind több legelőt törtek fel, szántottak-vetettek. Ilyen előzmények után érthető, hogy a kisújszállási birtokosság kapva-kapott az alkalmon, amikor lehetőséget látott arra, hogy megvásárolhassák a Wodianer bankár fivérek által megvételre ajánlott tiszacsegei Kecskést, (Vay Miklós báró egykori birtokát) és tartozékait. 7 8 Visszatérve az árendálásra, feltehetjük a kérdést, hogy miként fizették ki a bérletdíjat? Ennek is megvolt a kialakult rendje, amelyet ugyancsak összekötöttek a város legeltetési gyakorlatával. Eszerint a bérleti összegbe nem fizetett az, aki forintos földje utáni legeltetési jogát nem használta fel (ahová tehát szabadon hajthatott állatot). Az árendális összeg13* 243
