Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Varga Gyula: Határhasználat egy szabad paraszt faluban a XX. század első felében
mikor itt a szikes legelő már kiégett. 1 0 A befolyt bérösszeget a társulat a felmerült kiadásokra, utak, kutak karbantartására, a park gondoztatására, a kastély takarítására stb. fordította. Egy viszonylag kis község határhasználati rendszerének áttekintéséből végül is leszűrhetjük a tanulságokat: a határhasználat domináns meghatározója a nyomástendszer volt. Oly mértékben, hogy még a XX. század első negyedében megszerzett újabb határrészt, a huszonöt éves bérleti földeket is így osztották ki a bérlők közt, holott itt kézenfekvőbb lett volna az egy tagban való kiosztás, hiszen a birtokot korábban is egy darabban használták (egy nagy bérlő) s a parcellákra osztás nem egyszerű mérnöki munkát jelentett. A nyomásrendszer szilárdságának oka a legeltető állattenyésztés domináló jellege. A nyomásrendszer azonban nem csupán a szántóföldek egy részének hármas fordulóba való szakítását jelentette, hanem lényege a közösségnek az egész határra kiterjedő szabályozó, irányító sőt kényszerítő szerepe. A fordulók ugyanis csak a szántóföldek egy részére terjedtek ki, a közösség viszont beleszól a fordulón kívüli kaszálók, legelők, kertek stb. használatába is. Az irányítás legerősebb tényezője az egész határra kiterjedő szabadulás, mely a gazdálkodás szabadságának mindenütt határt szabott, hiszen a szabadulás után kint maradt terményekért a közösség tovább nem vállalt felelősséget. A kint hagyott kereszteket, szénaboglyákat tehát feldúlhatták a csordák, de a tallózók, gyűjtögetők serege is nyugodtan megdézsmálhatta, ezért a kerülőt már nem lehetett felelősségre vonni. A nyomásos gazdálkodással járó kötöttségek tehát elsősorban az állattenyésztésnek kedveztek. De ezen felül is segítséget nyújtott azoknak az egyszerűbb, önálló gazdálkodási koncepcióval nem rendelkező kisparasztoknak, akik csak hagyományos keretek között érezték magukat biztonságban. A nyomásos gazdálkodásban a növények termesztésének rendjét éppen úgy, mint az egyes munkafázisokat, e munkafázisok normatíváit (pl. hányszor és milyen mélységben kell szántani) a közösség íratlan törvényei szabályozták. Ez a forma tehát a szabad gazdálkodással szemben biztonságérzetet is adott a parasztoknak. Ugyanakkor már a XX. század második évtizedétől nyűgöt és visszahúzó erőt jelentett a racionálisabb gazdálkodásra törő gazdálkodóknak. Az 1930-as években már mind többen érezték, hogy ez a rendszer gátját szabja minden fejlődésnek, minden korszerűsítési törekvésnek, pl. korszerűbb vetésforgók bevezetésének, egyes növényfajták meghonosításának stb. Ezért keresték mind többen a szabad gazdálkodásra alkalmas, a nyomáskényszer alól mentes területeket is. Jellemző pl., hogy 1935-ben, a Gömbös-féle földreform hírére sokan eladták a kismarjai határban levő földjeiket és helyette a reform-földből vásároltak, ahol tetszésük szerint gazdálkodhattak. Természetes hát, hogy ebben az időben újra megindul a harc a tagosításért. A módosabb gazdák a tagosítás hívei, a törpebirtokosok, az említett szabad legeltetések előnyére hivatkozva ellenségei a tagosításnak. Végül is 1938-ban megkezdik a tagosítás előkészületeit, a földek felmérését és a becsértékek kiszámítását. A tagosítás végrehajtását azonban a második világháború kitörése megakadályozta. így a szabad gazdálkodás a lakosság egészen szűk rétegét érintette, a többség egészen a tsz-ek megszervezéséig megmaradt a hagyományos keretek között. 10 Varga Gyula, Vándorló pásztorok a kismarjai sziken. Ethn. LXVII. 1956. 109-123. 151'
