Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Nyakas Miklós: A Hajdúkerület társadalmi küzdelmei a XVIII. század végétől és polgári átalakulásunk kérdése
arisztokratizmusát tartjuk. Ez a kérdés az egyes mozgalmaknál állandóan viszszatérő vád a kerület tisztikara ellen. Az 1830-as évek valóban elszomorító belső helyzetét a fentebb említett kerületi emlékirat így jellemzi. A „pártokra szakadás miatt felbomlott a nép közt egyedül boldogító jó égyetértés, elenyészett a népnek mind egymás, mind elöljárói iránti szeretete, bizalma és engedelmessége, s ezek helyébe kölcsönös torsalkodás, féltékenység, irigység, gyűlölség, engedetlenség sőt fejetlenség állott elő . . . felforgatták a jó rendet, és a szolgálatok rendszerét, rémitő adóbeli tartozásokkal öntötték el ezen kerületet, megzavarták a közigazgatás minden ágát." 7 9 Hogyan próbálta a kerület és hogyan a királyi biztosok megoldani a valóban tarthatatlan helyzetet? A királyi biztosok szerepe még teljesen tisztázatlan a történeti irodalomban, annyi azonban a fentiekből is kitűnik, hogy nem elhanyagolható erőfeszítéseket tettek a közigazgatás megreformálására (a golyócskákkal való szavazás, szerepük az 1838-as reformokban), az alapvetően fontos adózás kérdésében viszont ingadoztak, s gyakran ellentétes véleményen voltak. Módszereikkel pedig gyakran tudatosan vagy öntudatlanul is hozzájárultak a kerületi közigazgatás tekintélyének lerombolásához. A kerületi tisztikar a válság megoldásának tekintetében meglehetősen egyértelmű politik? folytatott: tekintettel arra, hogy lényegében a különböző rétegek (törzsökösök és az armalisták) közt az egyensúlyozó szerepét tölti be, arra törekedett, hogy a fenti két réteg között a jogok és kötelezettségek azonossága álljon fenn. Ez figyelhető meg már az 1790-es években, amikor mindenáron a status quo fenntartására törekedett. A „valóságos és igaz hajdúk" mozgalmát „rosszalással" fogadja, de leszámol Virág Kola és társai adómegtagadó mozgalmával is. Miután az armalisták a hajdúvárosokban a XIX. század első évtizedeiben előnyösebb pozíciót harcoltak ki maguknak, az országos fórumoknál azt sürgették és követelték „hogy valamint a Nemesek, ugy a Hajdúk is, mint Adomány leveleik erejénél fogva szinte valóságos Nemesek, az Ország többi Nemesei módjára tractáltassanak." 8 0 Más kérdés az, hogy élesen szemben állottak a hajdúpárt azon követelésével, hogy az osztatlan közös földekben és haszon vételekben csak a valóságos és igaz hajdúk részesedjenek - a kormányzat, mint egyensúlyozó szerv nem is tehetett mást, mint mereven ragaszkodott a XVIII. század végére kialakult telekstruktúrához. A „hajdú hazafiak" követelésének elfogadása egyértelmű lett volna az egyensúlyozó szerep nyílt feladásával. Megint más kérdés az, hogy mennyiben volt reális a kerület politikája. Mindenekelőtt világosan kell látnunk azt, hogy az udvar már az adóalap megcsonkítása miatt sem egyezhetett bele a kerületre kivetett adó csökkentésébe. Elvileg talán elképzelhető ugyan, hogy a törzsökösök terheit sikerül a nem-nemesek vállára áthárítani - a gyakorlatban viszont alig képzelhető el, hogy ez a réteg ekkora adóterhet tudott volna hordozni. A kerület politikája már csak azért is irreális, mert a rendek félvállról vették az annyit hangoztatott „valóságos országos nemességet". Gondoljunk arra, hogy még a kerület országgyűlési szavazati jogát is kétségbevonták, s csak a kerület belső viszonyainak rendezése után akarják azt visszaadni. A kerület egyetlen sikere, hogy az országgyűlés 1839-ben a sérelmek 194-ik pontjában felvette azt, hogy „a kerületek kebelében lakozó szabad hajdúk adóztatása iránt az 1824ik esztendőben nov. 30án 29538 szám alatt költ intézményt, azon szabad hajdúk nemesi kiváltságaikkal megegyeztethető79 Uo. 33. 80 Kovács Sámuel: A Hajdúkerület jogviszonyai (Debrecen, 1843) 8. 92'
