Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

távolabbi városokra is elvitte árusítani.

1' A vesszőt vesszővágóval és nádvágóval vágták le a tőről. Ha elegendőt szedtek, akkor kévébe kötötték és vállon cipelték haza. Fél vállon vagy két bot segítségével háton vitték a súlyos, leveles fűzfakévét. Otthon két-három napig fonnyasztották, csak utána használhatták fel. A vesszőből gúzst sodortak, azzal kötözték a nádtetőt, a kerítést, a napraforgó, vagy kukoricaszárat. A vesszőből készült seprőhöz veresgyűrű, íagyal vagy kőrisgallyat használtak. Előre megszedett gallyat majdnem teljesen megszárították, s csak utána készítettek belőle seprűt. Készítéséhez egy vaskarikát és egy faragott nyelet használtak fel. Gyékény számos helyen megtermett. Vágását sehol sem tiltották. Többnyire tetőfedésre, s a rövidebb szárú kalászosok kötözésére használták fel. Nádvágóval vagy sarlóval levágott gyékényt szárazabb helyre teregették, hogy megszikkadjon. A kiterített gyékény egy hét alatt megszáradt, majd kúpokba állítgatták. A mohából vagy a gyékény vastagabb tövéből ólakba használatos kisszékeket csináltak. Ezeket használták a férfiak a tüzelősólakban. A háztetőről lefejtették a mohát és kerek alakba vagdosták szét. Majd egy kasfenékre pakolták, s végül zsineggel vagy dróttal összekötözték. A gyékénytőből készült széket is hasonló módon állították össze. Külön gond volt a paraszti háztartások fűtelékkel való ellátása. Ősszel, s tél elején összegyűjtötték a határban lelhető kórót, gazt, s háton vagy ha hó volt, gyalogszánkán vitték haza. A szélhajtitövis (xanthium polymifolium) a legelőn nő és ősszel a szél a kiszáradt kórókat kitöri, addig hajtja, míg valahol meg nem akadnak. Itt aztán egész garmadát gyűjt össze. Ide jártak a gyermekek töviskért. Négy-öt gyermek elindult szélhajtitövist szedni, villát és kötelet vittek magukkal. A kötelet letették a földre, a villával pedig belerakták a töviseket. A kötéllel erősen öszszekötött csomót villára szúrva vitték haza. Nem szedték fel az egészet, hanem valamennyit ott hagytak, hogy a szél által hajtott újabb kórók megakadjanak. A héjakóró (dipsacus laciniatus) és a köszvénykóró (glycyrrhiza glandulifera glabra) is gyakori íűtelék volt. Nádvágóval szedték össze a gyermekek. Kévébe kötötték, és úgy hozták haza. Az árvagané a legelőszéleken lakók szükségtüzelője volt. A pásztorok is használták, kocsival mentek ki a legelőre és azzal vitték haza. Természetesen, akik közel laktak, azok zsákban, vagy hamvasruhával hordták az árvaganét. „Mentünk a legelőre, ahol a szarvasmarha csorda járt. Szép sorjában forgattuk fel a marhaszart. Amelyiknek már száraz volt az alja, azt zsákra szedtük, a másikat száradni hagytuk. Ha egy zsákkal volt, hazavittük. A nyers marhaganéért két nap múlva mentünk vissza" - beszélte egyik adatközlőm. Az árvaganét ólak padlására, színekbe rakták, hogy az eső ne érje. Az élelmes gyermek telihord ta a padlást árv aganév al. A szegényebb családoknak nem volt szekerestől a tűzrevaló az udvarukon. Szinte napról napra szerezték be a szükséges tűzrevalót. 50-60 éve a szárazgallyat mindenütt engedték szedni. Az erdőre kákót vittek magukkal, mellyel 6 Az 1835/36-os, illetve az azt követő városi jegyzőkönyvekben, számadásokban több adat van arra vonatkozóan, hogy a csegeiek Hajdúböszörményben csomószámra árusították a kortz vesszőt. Hajdú-Bihar megyei Levéltár, Városgazdai számadások, Hajdúböszörmény, V. A. 5/a. 5. 1835/36, 1841., 1846. 123'