Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban
A gyermekek a vastagabb tollakból tollsípot készítettek. A toll végét (67 cm) levágták és a kúpos részét késsel felhasították. Fújásra a tollban levő hártya hangot adott. Néha-néha még megtalálhatjuk a gyermekek között az egyik ősi táplálkozási módot, a rovarevést. Nyáron a növényeken levő nagy zöld sáskákat öszszeszedték, apró nyársra felhúzták és tűznél megsütötték. A sáskáknak lepörkölődött a szárnyuk és a lábuk, a megsült sáska tojással telt potroháját fogyasztották el. Ugyancsak elfogyasztották a lepkék és a méhek potrohájában levő mézet is. A Tisza mentén mindenütt voltak olyan nagyobb erdőségek, melyekben varjútelepeket találhattak. Az erősebb fiúgyerekek és a felnőtt férfiak jártak ki az erdőkre varjút szedni. A fészkeket kákóvaX rángatták le a vékonyabb ágak hegyéből. A fészekkel együtt lehullott fiókákat összeszedték, s ha nem akartak felesleges terhet cipelni, akkor az erdőben megnyúzták, s csak a színhúst vitték haza. Az élő varjúkat páronként összekötve, hosszú rúdon két személy vitte haza. Egyszer-egyszer százat is elvittek, melyből jutott eladásra is. Tiszacsegén volt két-három család, amely rendszeresen árusította a fiókákat. Rigmust is költöttek róluk : ,,Két jó barát, Pille Gabri, Pál Jóska, Sokat szenved tőlük, varjú meg a csóka!" Tiszadobon jellegzetes (Csire) előnevet kapott az egyik család, mert rendszeresen fogyasztották a varjúfiókákat. A gözüegérnek a föld feletti fészke mindig maggal van tele. Ha ezekben a kupacokban kukorica, napraforgó vagy más termesztett növénymag volt, akkor zsákba kaparták és hazavitték. Azzal tartották, hogy ha nem tudott egy gözű télére kilenc kúpot összehordani, akkor felakasztja magát. A hörcsögöt kártevése miatt és bőre értékéért szokták kiásni. Ilyenkor a föld alatti kamráiban sok búzát, kukoricát lelhetni. Ha megtalálják, akkor hazaviszik. Csak e célból nem szokták kiásni a hörcsögöt. A íekete dungó és más méh a nádtetőkbe fészkelnek. Odahordják a mézet, s petéiket letojva, betapasztják a nád végeiket. Ezeket a gyermekek kifigyelték, a nádakat kihúzgálták, s feltörték a bennük levő mézért. A vadmadártojás szedése a gyermekek gyűjtögetésének egyik legelterjedtebb módja volt. Csapatosan járták az erdőt, a rétet, és keresték a fészkeket. Az összegyűjtött tojásokat megfőzték vagy rántottát csináltak belőle. Volt, aki nyersen elfogyasztotta a tojásokat. Az idősebb adatközlők emlegették, hogy nádból készült tutajon mentek a nádasba szárcsa, gém vagy vadkacsatojást szedni. A tutajhoz 6—8 kéve nádat vagy gyékényt vágtak, s egymás mellé helyezve íacipkákkal (fakorcok) szorították össze, majd vesszővel gúzsolták meg. A fészekrablásnak másik módja a madársodrás volt. A faodúkban levő fészkeket 60 cm-es, kétágú pálcával rabolták ki. Miközben a pálcát a fészekhez lenyújtották, addig forgatták, hogy a fészek felsodródott a pálcára, majd a fával együtt kijött. Ilyen sodrópálcikát előre is készíthettek, melybe szegeket vertek, hogy biztosabban dolgozhassanak vele. A füzesekben kiváló minőségű vessző termett. A legjobb vesszőnek tartották a maloggyafűz és a fiatal vöröskőris gallyakat. A Tisza menti ember a vesszőt kerítésfonáshoz, kötözéshez, eszközök csinálásához használta fel. Még 122'
