Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

napon vagy meleg helyen kiszárították, majd kalapáccsal megpuhították. Az így megpuhított taplót felszeletelték és úgy használták el. A tiszacsegei piacon ismert ároktövi ember árusította a taplót, s ellátta a falu egy részét. Néha a vásározó szlovákok is hoztak taplót, melyről azt mondják, hogy jobb minőségű volt, mint a helyben termett. A szlovákok nyújtófát, csigacsinálót és más faholmit is hoztak magukkal. Az elhullott, az elmaradt termény összegyűjtése a vizsgált területen egyaránt szokásos volt. Az egyes növényfajtáknak megfelelően pl. Tiszacsegén más-más elnevezést használtak. Szedegetésnek (Polgáron kalászolás) nevezték az elhullott kalászok összegyűjtését. Tallózás alatt értették a kapásnövények gyűjtését. Az elmaradt gyümölcsök összeszedése pedig bengészés. Szedegetni csak úgy volt szabad, ha a tulajdonos erre személy szerint engedélyt adott. Az aratók például megkérték az uraságot, hogy engedje meg az elszóródott kalászok összegyűjtését. Azért szorítkoztak az engedélyre, mert voltak olyan személyek, akik aláültek a keresztnek, s helyben lefejelték az egészet. Általánosságban csak a szegényebbek, az özvegyasszonyok jártak szedegetni. Hamvast (hara, Tiszadobon zajda) vagy zsákot vittek magukkal. Élőbe szedték (az elő egy félzsák, melyet mindkét oldalról madzaggal láttak el, ezzel erősítették a derekukra) a kalászokat, miután markostól elvágták a szárukat. Ha az elő megtelt, akkor a hamvasra vagy a zsákba ürítették. A megszedett kalászokkal hazamentek, s sulyokkal verték ki a szemet belőlük. Sokan így gyűjtötték össze évi kenyérszükségletüket, de a jószágoknak is jutott belőle. Aki nem használt előt, az markostól összekötötte a kalászokat és széjjelhagyta a tarlón. Ezeket a kis kalászcsomókat bábunak nevezték. A tallózást és a bengézést mindenki megengedte, mert ilyenkor már kevés termény volt kint a határban. A tallózók zsákot, kapát, vagy kaskát vittek magukkal, hogy abba gyűjthessék a felszedett terményt vagy a bengészéskov a gyümölcsöt. Az állatoktól való gyűjtögetésnek különösen gazdag hagyománya volt e Tisza menti falvakban. A különböző módon értékesített termékek nagy változatosságot mutatnak. Még hetven-nyolcvan évvel ezelőtt is darutollat hordtak a legények a kalapjuknál. Arról lehetett megtudni, hogy ki milyen legény volt, hogy milyen szépet viselt a kalapjánál. Vásárokon árulták. Tiszacsegére például hosszú időn keresztül egy Bajzat nevezetű tiszafüredi árus hordta a darutollat. Nagyvásárkor körül volt szurkálva a kalapja szép darutollakkal. Debrecenben is volt egy kereskedő, aki élő darukat nevelt azért, hogy azokból nyerjen alkalmas tollakat, hisz 1-2 ft-ot is adtak egy-egy szép tollért. A legények egymás között cserélgették is a tollakat. A szebb darabért még toldás is járt, melyet mindig pénzben fizettek. A túzoktoll a pásztorok dísze volt, a nagyobb legelőkön tucatostól lelhettek, ezért nem volt nagyobb értéke. A legelőre vagy az utcákra kicsapott libák és kacsák elszóródott tollait a szegényebb asszonyok összeszedték, megfosztották és úgy használták fel. A tollak zászló ját a csév ékről lefosztották, mert felhasználáskor az erős csévék kényelmetlenek lettek volna. Az így összegyűjtött tollat vagy maguk használták fel, vagy pedig értékesítették. A liba hosszabb tollaiból (farktoll) készítették a kenőtallut. Nyolc-tíz darab tollat vászonfonallal összefontak, s a tepsik olajozására, zsírozására használták. A libák vagy a vadlibák szárnyavégit eltették és azt használták a kemencepatka és a tűzhely tisztítására. Az így nyert tollseprűt használták a kenyérajjának a tisztításához is. 121'