Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Bencsik János: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó-szabolcsi falvakban

Mindinkább növekedett a szíkfűszedés gazdasági jelentősége, mert a lakosság egyes rétegei elszegényedvén, a két világháború között egyik legjobb kereseti lehetőségük volt. Ezzel párhuzamosan az alkalmi szíkfűszedők helyett egyre jobban a felnőtt lakosság foglalkozott a kamilla begyűjtésével. A szíkfű legelőn, vetésekben, takarmánynövények között terem. A szántóföldeken szebben kifejlődik a virág, mint a legelőn, azért a szíkfűszedők jobbára e területeket keresték fel. A falvak határában vannak ismert szikes területek, ahol bőven található. Tiszacsegéről eljártak a szomszédos káptalani földekre, Töviskesre, Bödönhátra, Margitára, vagy az urasági Nagymajorba, a Kecskésre, a Cserepesre. Tiszadob határában volt a legkevesebb alkalmas terület. Itt a Reje-tanya környékén található a legtöbb szíkfű. A falusi földekre - a falu alatt levő kisebb parcellákra - azért nem mentek szíkfüvet gyűjteni, mert kis területek voltak, s nem lehetett megfelelő mennyiséget szedni. Nem is akarták legázolni az egy-két lapát szíkfűért a vetést. Az uraság 60-100 kh vetésén meg sem látszott tíz-tizenöt embernek a munkája. Bár az uraság sem engedte meg a szíkfűszedést, de meg-meglopták a kerülőket. A lovaskerülők elvették a zsákját és a lapátját a hívatlan munkásnak, s elkergették a határból. Ha alkalmi perlekedés támad a kerülő és a szíkfűszedők között, rendszerint a szíkfűszedő eszközök voltak a tanújelek. A megszedett zsákokat karával fogatták a hátukra, úgy hogy hosszában feküdt végig a hátukon. A vadszikfűtől (arthemis ruthenica) a szagáról lehetett megkülönböztetni. A kamillát elsősorban teának főzték a paraszti háztartásokban, de változatosan használták fel a népi gyógyászatban is. A szíkfűborogatást gennyes sebekre alkalmazta pl. a tiszacsegei ember. A teának kifőzött szíkfűvirágot két ruha közé téve helyezték a sebre. A szikfűpárgolás úgy történt, hogy a teának kifőzött szíkfű gőzére tartották a beteg testrészt, majd ruhával borították le. Az arc megbetegedésekor, különösen hűléskor elterjedten alkalmazták. A szíkfűvel történt hajfestést később leírjuk. Míg nem ismerték a gyárilag előállított élesztőt, addig a kenyeret és a tésztát komlóval (humulus lupulus) erjesztették. A háború utáni szűkös időkben ismét rátértek az alkalmazására. Ekkor házsorjában ültettek komlót a kiskertekbe a kerítések mellé, hogy kéznél legyen. Ha közel volt az erdő, akkor természetesen nem került sor az ültetésre. A fent írt céllal a komló virágját leszedték és megszárították. Mikor a virág megszáradt, teának készítették el, és a jól kifőzött virágot leszűrték. A komló teáját felgyúrták egy kevés korpával, vagyis a komló levét itatták fel korpával. Az így kapott korpatésztából félmaréknyi nagyságú pogácsát formáltak. A napon megszárították, majd száraz helyen tárolták, hogy óvják a penészedéstől. Sütéskor egy kanálnyi nagyságú darabot törtek le belőle, meleg vízben eláztatták. Miután a korpa elázott, hekovászoltak vele. Szép dombos kenyeret sütöttek a komlóval. Egy-egy alkalommal annyi korpacipót készítettek komlóval, hogy egész évre elég volt. Az akácfa (robina pseudacacia) virágját, az agacsit a gyermekek, sőt némely felnőttek is fogyasztották. A frissen leszakított virágot játék közben fogyasztották, mert kedvelték édeskés-savanyú íze miatt. „Két pofára gyűrtük és úgy ettük az agacsit" - mondja egyik adatközlőm. A gyújtoványfű (linaria vulgaris) és a sarkantyúvirág (propacolum maius) kedves csemegének számított. A virág csöves részében összegyűlt mézet a gyermekek kiszívták, miután a nyúlvány végét lecsípték vagy leharapták. A gyökerek, gyökértörzsek felhasználása változó mértékű volt. Tiszadobon 115'