Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Bencsik János: Hajdúböszörmény népességének életmódbeli elkülönülése
halálkocsin vitték ki a temetőbe. A temetési szertartás is más volt. A módosabbak temetésén kis dejákok énekeltek. A siratóasszonyok fogadása is körükben volt szokásos. Enyhe iróniával jegyzik meg, hogy azok nem tudtak sírni, annyira örültek a vagyonnak, azért kellett siratóasszonyokat is fogadniuk. Azok aztán elsiratták, hogy milyen jó ember volt az elhunyt. A sírásás még a századfordulón is kitelt a szomszédoktól, a rokonoktól. A sírásóknak pálinkát, kenyír-szalonnát vittek ki a temetőbe. Megvendégelték őket. Az 1910-es évektől a tehetősebbek sírásókat fogadtak. Halottaikat is csak délután temették el, mert Hajdúböszörményben a délutáni temetést tartották tekintélyesnek. A halotti toron húsleves főtt, kockástísztával. Ezt a tésztaféleséget halottastísztának is nevezték. A vagyonosabb családoknál pörgölthús és kalács is volt, s bort is ittak utána. Az a mondás járta: „A meghótt az had pihenjen, Aki él, az had vigadjon." Még a temetőben is meglátszott, hogy hol a gazdag, hol a szegény sírja. A gazdagnak széles, vastag fejfája volt, a szegénynek jó volt egy léc is fejfának. Az öltözetben, a viseletben is erős rétegződést mutathatunk ki. A hagyományos viseleti darabok, utoljára a kisbundák a kisparasztok körében éltek. A parasztgazda családok hamarébb elhagyták a szűr, a fehérgatya, az ing, a kisbunda viselését. Az iparosok pedig már nem viselték e ruhadarabokat a recens-kultúrában. Az 1890-es években a szegényebb gyermekek, a fiúk és a lányok egyaránt kantusban jártak még az iskolába is. Elöl ráncra szedett, hátul gombos, sötét színű anyagból készült, bő, szoknyaszerű felső ruha volt a kantus. Alatta fiúk, lányok vékonyabb inget viseltek. Mikor kezdte divatját múlni, akkor egyszárú gatyának csúfolták. A lányok, míg ki nem járták az iskolát, kantust viseltek. A parasztgazdák gyermekei gatyában, csizmában jártak. Mikor iskolába kerültek, akkor kaptak először gatyát. Kisszűr volt a felső viseletük, a lányoknak meg kisbunda. Az úrigyerekek meg nadrágot hordtak. A parasztok általában fehér ingben, gatyában jártak. A ruha anyagában és az elkészítés módjában volt a különbség. A gazdagok finom, sifonvászonból, a szegények egyszerű gyócsból varratták az inget-gatyát. A gazdagon talpigráncos gatya, majd íorhametlis (ráncra szedett elejű) és csipkés ing volt. Gyöngyházpitykéve 1 cserélték fel a galandot (madzag, mivel a nyakánál összekötötték az inget). A századfordulón a pantallónadrágot csupán a mesteremberek, az iparosok viselték. Ezért mondták, ha nadrágosan dolgozott valaki a szántóföldön, hogy ahun dolgozik egy csizmadia. A csizmanadrág előbb a lakodalmakban és az ünnepnapokon volt használatos. Utcasort egy nadrág volt, azt kölcsönözték egymástól. Az 1910-es évektől terjedt el általános viseletként. Ennek ellenére a gatyát a parasztgazdák közül néhányan életük végéig viselték. Ezért nevezték el az egyik gazdát is gatyás Vargának. A szűr a XIX. század végén még általános férfiviselet volt a városban. Az 1930-as évekre a viseletből kikopott szűrt a pásztoremberek és a csőszök hordták utoljára. A szűrök anyagában, díszítésében rétegekhez igazodó különbségek voltak. A hétköznapi szűr fehér, az ünneplő fekete posztóból készült. A fehér szűrt zöld rátétes díszítéssel látták el. Az ünneplőszűr vállvirágos, ódalt-virágos, gazdagon hímzett volt. A módos emberen még a hétköznapi szűr is zsinóros, virágos volt. A szegényebbnek többnyire fehér, hétköznapi szűre volt, melyen alig volt díszítés. Csak a gallérja hegyin volt egy kis rózsa. A parasztgazdák esküvői szűrt is csináltattak. E díszes ruhadarabra rávarratták. 105'
