Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Bencsik János: Hajdúböszörmény népességének életmódbeli elkülönülése
meghívtak komának. Az összes meghívottat komának szólították, kik aztán ne lássák, mennyi volt az összeg. A keresztszülők a kisgyermek dunnája alá is dugtak komapénzt. A házassági szokások még erősebb rétegződést mutatnak. A XX. század elejére aszerint, hogy mely réteghez tartozó fiatalok kötöttek házasságot, a lakodalmas menet gyalog vagy szekereken ment az esküvőre, vagy lovas-legényes lakodalmat rendeztek. „A szegény is megesküdött, azért, hogy lova nem volt", - fogalmazta meg az egyik adatközlőm. Gyalog ment a násznép, útközben a hidakon meg-megálltak, s táncoltak egyet. Az iparosok, meg a kisgazdák fiai, leányai szekereken mentek a templomba, meg a városházára. Vendé gódallal szerelték fel a szekereket. Az első szekéren suhogóra fogtak négy lovat, s hoszszú ostorral hajtották a fogatot. Az volt az igazi legény, aki úgy tudott cserdíteni az ostorral, hogy a mögötte ülő legények kalapját nem ütötte le. A lovakat felcsengőzték. Az első szekéren ültek a legények meg a vőíi. Utánuk következett a fiatal pár, majd a vendégek, kik között a kérészek (lányos ház népe) külön szekéren mentek. Úgy mondják, hogy már két héttel a lakodalom előtt dugták a lovakba az abrakot, hogy jól meg tudják rázni a csengőt a lakodalomban. A parasztgazda családok lovas-legényes lakodalmat rendeztek. 25-50 lovas is hivatalos volt egy-egy lakodalomba. A meghívottak legszebb lovaikon jöttek el. Kalapjuknál díszként fácánfarok és búzakalász volt. Sötét öltözetben, csizmanadrágban voltak. Kápásny er égből hajtották a lovakat. Volt nyereg a házaknál, hisz a határt járó négyes-ötös fogatokat is nyeregből hajtották. A legényeket kürtös vezette, majd a vőfi következett. Utánuk koszorúslegínyek között lovagolt a vőlegény. A lovasokat szekerek követték. Az első szekéren a lánykírők, a másodikon a koszorúsjányok, harmadikon a menyasszony ült. A szekérsort a muzsikuscigányok zárták. A bőgős a kasfarban állott. A szekerek mellett is lovaslegények haladtak. Mindig körülvitték, sétáltatták a menyasszonyt a városon, a Körúton mentek végig. „A csengő-bongóra kiment még a hótt is." Az utcasarkoknál nagy tömeg ácsorgott. Hozzák már a lakodalmat! - kiabálták. A vőfinek perecfüzér volt a nyakában, azt szórta a bámészkodó gyerekek közé. A legények meg kulacsból borral kínálták az ismerősöket. Nem múlhatott el a lakodalom a maskurások nélkül. Éjfél előtt négy-hat maskurás jött a lakodalomba. Kifordított ruhákban, öregasszonynak, öregembernek, cigánynak öltözve, kormosán köszöntöttek be. Még csikófigurát is hoztak, csikót táncoltattak. Ûtilevelet vittek magukkal, bizonyítván kilétüket. Ez állott rajta: „Csáti, Csatári, Kapcsi, Picsádi, Ele Marci, Labodár, Kácsi Jancsi, Csörgő körmű, mezítlábas Kovács János, a híres betyárok." A legjobb nótát húzták nekik, erre táncoltatták meg a menyasszonyt. Maskurának azok öltöztek fel, akik nem kaptak meghívást a lakodalomba, bár szerettek volna ott lenni. Ritkán fordult az elő, hogy nem magafajta legények mentek maskuraként e9y-e<?y lakodalomba. Ha kilétüket megsejtették, abból még verekedés is lett. Vőfit is maguk közül választottak az egyes rétegek. Csak ha nagyon tréfás volt valamelyik szegényember, akkor hívták el gazdagabb helyre vőfinek. A temetkezés szokásanyaga még szinte teljesen azonos volt. „Amilyen a fizetés, olyan a temetés," - járja a szólásmondás. Ebből következett, hogy a különbségek, az eltérések a temetés kellékeiben, a koporsók, a szemfedelek minőségében mutatkozott meg. A módos családok hagyták el előbb a XIX. század második felében divatos, színes koporsókat, pulitúros darabokkal váltották fel amazokat. A szegényembert parasztszekéren, a parasztgazdát meg az urakat 104'
