Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)
Bencsik János: Hajdúböszörmény népességének életmódbeli elkülönülése
A bérben adott étkezésen is nyomon követhető a népi táplálkozás jellege, az étkeztetés szerepe. A csürhéseknek, a terménybéren felül vacsorát is adtak. Nem mentek váratlanul a csürhések, hanem előre „megrendelték" a gazdánál a vacsorát. A gazdagabbak keveset törődtek a pásztorral, a hagymalevest, a csipegtísztát vagy a paszulyt is megfőzték. Ha nem kaptak elfogadható ételt a csürhések valahol, akkor másnap úgy szólították a fukar gazda sertéseit, amilyen ételt kaptak. Pl. Ne, paszul, ne! A szegényebbek mindig kiparancsolták a húst. Igyekeztek, hogy ne maradjanak szégyenben. Restellték volna, ha nem úgy csinálják mint mások, - vallja be az egyik család. A csordásoknak, a csürhéseknek nagyobb ünnepeken kalácsot is adtak a jószágtartók. Zsákszámra vitték a csordás-, a kondásgazda lakására az ajándéktésztát. Ott osztoztak rajta, még el is adtak belőle a szegényebb családoknak. A városban rendkívül jelentős jószágtartás folyt még a XIX. század végén is. Természetesen a jószágtartásban a parasztgazdák vezettek, hisz vagyonuk alapja volt a nagyszámú állatállomány. Különösen a külterjesen tartott állat volt fontos haszonvételi forrásuk. Bár az extenzív állattartás ekkorra visszaszorult Hajdúböszörményben is, de éppen a parasztgazdák gazdasági gyakorlatában tovább élt még a századforduló táján is. A szarvasmarha aklos teleltetését csak a nagyobb gazdák tartották fent. Jószágaikat félszeres akiokban, töreken, csutkán teleltették ki. 1 4 Sertéseiket az erdőn makkoltatták. 1 3 A kerteken tartott nagy csapat maglódisznóval a kivénült lovat is megétették. Az intenzív tartásmód elsősorban a kisgazdák gazdaságában uralta a jószágtartást. A vonójószágot, a sertést és a néhány juhot a tanyán vagy a lakóház körül kezesen tartották. A szegényembernek pedig egy-két sertése lévén megélt a ház körül is. Megemlíthetjük azt is, hogy a szegényebb családok körében egyedüli tejelő állat volt a kecske. Tenyésztésük olcsó volt. Szabadon éltek az udvarokban. Jellemző, hogy a kisiparos családok is tartottak kecskét. Racionálisabb szemléletük nyilatkozik meg abban, hogy a kecskét nem szabadon, hanem a szarvasmarhához hasonlóan jászlon, kötve tartották. Ez fel is tűnt a szomszédban élő parasztcsaládoknak. Az élet jelentős eseményeihez fűződő szokásokban is kimutatható a rétegződés. A bábaasszonyt mindenütt szívesen fogadták, s ellátták őt is, a compóasszonyt is étellel. Reggelre forrott téjjel és pirítóssal, vacsorára sült tojással kínálták meg. Mindig éhesek voltak, megették a nekik szánt ételt. Féltek, hogy a bábák megrontják a gyereket, azért aztán, hogy a bajt elhárítsák, az első alkalommal, tehát a szülés után, nyaklisztet adtak a bábának. Egy tányér lisztet ajándékoztak, melyet megraktak tojással. „A nyakliszt nem hagyta lelötytennyi a gyermek fejét", - mondják. A komaságban már kialakult bizonyos rétegződés. A parasztgazdák testvérüket, a szegényebbek inkább idegent hívtak komának. A testvér úgyis testvér, - mondják a szegényebbek. A gazdag csak gazdagot, a szegény azonban gazdagot is hívhatott komának, mert támogatást remélt tőle. Azonban ilyen esetben is kijárt a komámuram és a komámasszony megszólítás. A módosabbaknál nagy keresztelőt rendeztek, s kiterjedt komaságot tartottak számon. A gyermek keresztszülei mellett, még öt-hat családot kivétel nélkül komapízt dugtak a gyerekágyas asszony párnája alá. Rejtve, hogy 14 Szabadfalvi J. : Az akol típusa és funkciója. Népi kultúra - népi társadalom. MTA. Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve, IV. 39-96. 1. (Bp. 1970). 15 Szabadi I. : Legeltetés és makkoltatás a hajdúböszörményi erdőkben. Műveltség és Hagyomány. I-II. (Bp. I960.), 305-311. 103'
