Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Történettudomány - Orosz István: Településhatárok, határhasználat: az alföldi példa
8o OROSZ ISTVÁN A parlagoló határhasználatra vonatkozó eredményeinket a több évtizeddel később kibontakozó hazai agrár-szakirodalom is megerősíti. A18- 19. század fordulójának jeles szakírója: Nagyváthy János azt írta, hogy,,a? angolok csere földmívelések (Koppelwirtschaft) a melyben a 6-8 esztendeig gabonát termett szántóföldek ugyanannyi ideig vagy tovább, mint rétek használtatnak: Szlhalomtól s Buda lövőtől fogva az Alföldségen végig megmondhatóban régtől fogva gyakoroltatik..Ne akadjunk fel azon, hogy az angol új mezőgazdaság gazdálkodási rendszere, a norfolki négyes németül inkább Wechselwirtshaft-mk, mint Koppelwirtschaft-nak volt tekinthető, azt nyugtázzuk, hogy Nagyváthy tudta, hogy az Alföldön régóta van az ugar-nyomásos rendszertől eltérő határhasználat. Az sem lehet véletlen, hogy a miskolci születésű szerző a Borsod megyei Szihalomra hivatkozik (ahol láttuk, 1715-ben valóban parlagoló rendszer működött). Nagyváthyhoz hasonlóan nyilatkoztak kortársai is. Szeged jeles tudósa Vedres István azt írta, hogy „nálunk az Alföldön, hol a jobbágyoknak minden földjeik egy darabban vannak kiadva: vagy a városi nagyobb terjedésű birtokokban, Ugarok nem igen találtatnak, főképp, ha a tájjék homokos, mert ott a gyöpöt elsőbben kölesnek, Dinnyének, vagy kukoritzának fölszántyák, ugyanazt azon esztendőben őszi gabonával a harmadikban pedig Tavaszival vetik be. Aztán kaszállónak hadják addig míg ismét jól meggyöpösödik." A Nemzeti 6azda egyik tudósítója a gyeptörésről írta: „igen gyakran fordul ez a munka a magyarországi gazdaságoknál elő az úgy nevezett forgó gazdaságoknál, a hol a régi jó szokás szerént a legelőn sort vévén ezt 10-12 esztendőben egyszer felszántják s ez által megfrisselik". Valóban, a parlagoló rendszer megőrzését az állattartásra épülő alföldi gazdaságokban azért is fontosnak tartották, hogy ezáltal a kaszálókat és legelőket jó karban tarthassák. Berettyóújfaluban „jobb fűnek termése végett", Debrecenben azért osztották fel szántás alá a legelőnek egy részét, hogy „a gyep meg ne vénüljön". Nem kétséges, az alföldi gazdák felismerték, hogy a parlagszéna több és jobb termést hoz, mint a gyepszéna, így a parlagolás előnyei érvényesültek az állattartásban, akár legelőnek, akár kaszálónak használták a parlagot. Ha mostmár arra a kérdésre keressük a választ, hogy a 107 bizonyosan parlagolós rendszerű település határa mekkora részét alkotta az Alföld vizsgált területének, azt az eredményt kapjuk, hogy 16 995 négyzetkilométer volt az a terület, amit 1715-ben ezek a falvak és városok használtak, azzal a megszorítással, hogy számos puszta hovatartozása teljes bizonyossággal nem dönthető el. E szerint az Alföld 56 000 négyzetkilométeres területének csaknem harmada: 30,27%-a parlagoló rendszerben művelt föld volt. Wellmann Imre, amikor az ország egész területét felmérte, 16%-ban állapította meg a parlagoló települések arányát, nem választva külön a legelőváltó és erdőváltó faluhatárokat. A létszám és terület nem azonos, hiszen egy településnek számít a 90 ezer hektárral rendelkező Debrecen és az a kis bihari vagy szatmári falu is, amelynek két- három hektáros, erdei irtásból származó határán három-négy jobbágycsalád gazdálkodott. Az óriási határral bíró alföldi falvak és mezővárosok viszonylag kis létszámuk ellenére az Alföld területéből létszámuknál sokkal nagyobb arányban részesedtek, így a fenti adatok nem meglepőek. A parlagos határhasználat elterjedése a 18. század elején egyértelműen igazolja a címben megfogalmazottakat a településhatárok és a határhasználat összefüggéseiről, azaz e tekintetben az Alföld valóban példának tekinthető. Két olyan tájegység van az Alföldön belül, amelynek helyzetét az elmondottak alapján nem tudjuk megmagyarázni: a Jászság és a Kiskunság. Mindkét területen akadtak tágas határú települések, a parlagolás azonban a 18. század első felében ismeretlen volt. Bél Mátyás 1731-ben minden jász településen a kétnyomásos gazdálkodást említi. Az állattartás fontossága, úgy tűnik, a kétnyomásos ugaros rendszer mellett is megőrizhető volt. Ebben a kiskunoknál valószínűleg a pusztai szállások korai elterjedése is szerepet játszott. Az eddig elmondottak egy adott időpont állapotát mutatják. A történésznek azonban arra is válaszolni kell(ene), hogyan alakult ki a 18. század elejére ez a helyzet és mi lett a sorsa a későbbiekben. A15. századi magyarországi mezőgazdaságról Belényessy Márta azt állapította meg, hogy a parlagrendszer „még mindig uralkodó rendszere maradt az Alföldnek s a parlag és ugarrendszer teljesen vegyesen fordult elő a földművelésben élenjáró Dunántúl(on) és a földművelésben ugyancsak vezető Kisalföldön". Az erdőváltó rendszer jellemzi az Őrséget, de más Nyugat-dunántúli tájegységeket is, parlagolás pedig előfordul Észak- Magyarország vidékein is. A parlagolás jellemző munkafolyamata, a gyepszegés a 15. századi latin oklevelekben magyar nevén is megtalálható volt. Belényessy adatai között szerepel Hatvan (Füzes)abony, Tiszaszentimre, Tótfalu, olyan települések, amelyek a 18. század elején is parlagolva élték határukat, azaz a rendszer kontinuitása azonos területen is kimutatható. A parlagoláshoz kapcsolható szakkifejezések közül a 15. században is szerepel a latin quodlibetaratrum, a pratumseu fenileParlag Reth nuncupatum (rétnek, vagy kaszálónak nevezett parlag rét) és az általa parlagnak tekintett terra campestralis is.5 Ez utóbbi egy esetben előfordul a 18. század elején is, amikor a „három város" mezei kertjeit nevezi az oklevél hortus campestralis-mk. Ha nem is mindenben érthetünk egyet Belényessy Márta megállapításával, amely szerint a parlagolás „sem volt merev, fejlődésre képtelen extenzív rendszer, hanem a talaj igényesebb megmunkálása, többszöri szántása (?) azt mutatja, hogy az ugar rendszerhez hasonlóan a XV. században mára legigényesebb (?) rendszerek közé tartozik," annyit megállapíthatunk, hogy jól megfelelt az állattartásra épülő gazdálkodás igényeinek és az adott feltételek és körülmények között racionális határhasználati forma volt. A15. század utáni időszakról keveset tudunk, mert az 1500 és 1700 közötti forrásanyag nincs feldolgozva. A szórványos adatok arra mutatnak, hogy az Alföldön azok a települések, amelyek 1715-ben parlagolták határukat, ezt már a korábbi évtizedekben is folytatták. Csongrádrói, a városról pl. 1693-ban azt írták, hogy a szántók és a rétek nem voltak felosztva és ott szántottak„ubiplacet". Ugyanakkor olyan helyeken is parlagotok, ahol 1715-ben már nem. Ilyen falu volt 1674-ben a Szabolcs megyei Bal5 Szabó István a terra campestralist, a sessio campestralist nem parlagföldnek, hanem az elhagyott jobbágytelkek egykori külsőségeinek tartotta.
