Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Történettudomány - Orosz István: Településhatárok, határhasználat: az alföldi példa
kány, ahol mindenki annyit szántott, amennyit tudott, 1688-ban Téglás, 1689-ben Tiszalök és Szabolcs (a falu), 1565-ben és 1701-ben az ugyancsak szabolcsi Tiszaladány, ahol „aequali mensura" (egyenlő mértékben) osztották a földet, 1701-ben a hevesi Debrő, 1689-ben Tiszatarján, 1684- ben a Bihar megyei Konyár. Parlagoló határa volt a Külső Szolnok megyei Szolnoknak és Szajolnak is. Sok olyan település volt tehát az Alföldön, ahol korábban parlagotok, ez a rendszer azonban a 18. század elejére megszűnt. Érvényesült azonban az ellentétes folyamat is. Olyan települést is találunk, ahol csak 1715 után született meg a gazdálkodásnak ez a formája. Főként ott, ahol az újrate- lepülés is csak később következett be. Ismeretes, hogy részben spontán, részben szervezett akciók révén számos új falu és mezőváros jött létre. így 1718-ban Békéscsaba, Gyoma, Kisújszállás, 1719-ben Kiskőrös, Kunszent- márton, 1720-ban Törökszentmiklós, Dorozsma, 1722-ben Szarvas, Hajós, 1723-ban Mezőberény és Gyula egy része, 1731-ben Jánoshalma, 1744-ben Orosháza és Kiskunfélegyháza, 1746-ban Tótkomlós és 1753-ban Nyíregyháza. Békés megyében 1715 és 1730 között 9-ről 19-re nőtt a megyebeli helységek száma, s általában azt a határhasználati rendszert vették át, amelyet az 1715-ben is meglévők gyakoroltak. Kivételesnek tekinthető Nyíregyháza esete. A település 1720 után néptelenedett el, s földesurai 1753-ban Szarvasról, Békéscsabáról, Mezőberényből és Orosházáról származó szlovák telepesekkel népesítették be, de voltak olyanok is akik a Felvidékről jöttek. Közöttük először vita volt arról, hogy milyen rendszer szerint osszák fel a határt: ugaros szisztémát követve (ilyen volt a településen 1715-ben), vagy szállásokra, amelyekkel parlagos határhasználat alakult ki. Végül az alföldi városokból érkezők akarata érvényesült, így Nyíregyházán is parlagoló szisztémát vezettek be. Az 1715 után benépesülő alföldi mezővárosok sora bácskai településekkel is gyarapodott, a katonai telepek felszámolása után Szabdka, Zenta, Zombor is valószínűleg parlagos rendszert alakított ki, így e városok határával együtt e rendszer aránya az Alföldön elérte a 31,5%-ot. Az államhatalom azonban, karöltve a földesurakkal, nem vette észre e rendszer célszerűségét és racionalitását, a parlagolást primitív gazdálkodásnak tartotta, s arra ösztönözte az alföldi településeket, hogy vezessék be az ugarnyomásos rendszert. A Hajdú kerület királyi biztosa a 18. század végén azzal magyarázta az alföldi mezőgazdaság elmaradottságát, hogy a parlag rendszerben a gazdák „inkább a nyájak őrzésére, mint a föld megművelésére törekszenek" (magisque Pecorum et Pecudum conservation!, guam agriculturestudeant). Az ugaros rendszerek bevezetésére irányuló törekvés az esetek jelentős részében eredményes volt. Valószínűleg felgyorsult az a folyamat, amelynek eredményeként már 1715 előtt is több parlagolós faluhatárból vált ugarnyomásos rendszerű. Különösen a Tisza jobb parti, egyébként nem túl tágas határú községekben volt eredményes az állami és földesúri törekvés. Ugyanakkor az állami ösztönzés mellett a népesség szaporodása is kényszerítő erővel hatott. Míg az 1565 óta parlagoló Tiszaladány és Tiszalök határa már 1715-re kétnyomásossá, Balkányé 1674 és 1715 között háromnyomásossá alakult, egy sor település esetében ez a változás 1715 után következett be. Bihardiószeg és Nagy- rábé 1719-ben illetve 1733-ban vált háromnyomásos rendszerűvé, a BéTELEPÜLÉSHATÁROK, HATÁRHASZNÁLAT: AZ ALLÖLDI PÉLDA kés megyei Vári 1736-ban kétnyomásossá. Mezőkövesd 1743-ban hagyott fel a parlagolással, Püspökladány pedig csak 1791-ben. Sárrétudvariban az összeírás 1725-ben három, 1788-ban két nyomást talált. Kápolnán, Poroszlón, Tarnamérán már 1720-ban, Domoszlón 1744-ben kétnyomásos, Füzesabonyban 1767-ben háromnyomásos rendszert, Tiszanánán 1764- ben szintén ugaros gazdálkodást vezettek be. A Mária-Terézia által elrendelt úrbérrendezés során készült felmérések tanúsítják, hogy a század utolsó harmadára, főként a kisebb településeken visszaszorult a parlagos rendszer. Ez általában az állattartás jelentőségének csökkenésével, és a szántóföldi növénytermelés fontosságának megnövekedésével járt együtt. Az esetek többségében a parlagolást nem a három, hanem a kétnyomásos rendszer váltotta fel. Wellmann Imre ezt— jogosan - azzal indokolta, hogy a legeltető állattartás érdekei két nyomás esetén kevésbé sérülnek, mint a háromnyomásos rendszerben. Valószínűnek kell tartanunk, hogy az átmenet során a települések ezért részesítették előnyben a kétnyomásos ugaros rendszert. A legnagyobb határú és a legnépesebb alföldi településeken (Debrecenben, Szegeden, a hajdú városokban, Szentesen, Békéscsabán, Szarvason stb.) nem sok hatása volt az állami és földesúri ösztönzésnek. E városok megtalálták az ugarforgós rendszerek elhárításának módját. A településhatár övszerű átalakításával olyan gazdálkodási rendszert teremtettek, amely továbbra is a legeltető állattartás érdekeit szolgálta, de tág lehetőséget teremtett a szántóföldi növénytermesztés, benne a gabona- termelés fejlődésének. Ennek az átalakulásnak a vizsgálata azonban már meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit. Összefoglalva az elmondottakat, mit állapíthatunk meg azokból az alföldi példákból, amelyek a településhatárok és a határhasználat összefüggéseire mutattak rá? A szokásos véleményeken túl, amelyek szerint a tágas határ és az alacsony népesség kedvez az ugarnyomásos gazdálkodástól eltérő határhasználati formák, esetünkben a legelőváltó, vagy parlagoló gazdaság kialakulásának és fennmaradásának, mindenek előtt azt, e rendszer nem jellemezhető azzal, hogy primitívebb a nyomásos rendszereknél. Nem kétséges, hogy akár a szántások számát, akár a talajművelés minőségét, egyáltalán a szántóföldi gazdálkodás színvonalát tekintjük, a parlagos rendszer nem vetekedhet az ugaros gazdaságokkal, de kiválóan megfelel a legeltető állattartás érdekeinek. A parlag ugyanis kaszálóként több és jobb minőségű szénát ad a vizes, sásos, szittyós rétek termésénél, s legelőként is jobban szolgálja az állattartás érekeit, mert az az időszakos szántással sokkal tisztábbá válik, mint a mindenféle gazzal benőtt, soha nem tisztított gyeplegelő. Ugyanakkor racionális rendszer abban az esetben, ha a talaj termőképessége olyan kiváló, hogy a 6-7 évi huzamos termelés sem okoz katasztrofális termésvisszaesést. 1715-ben az összeírások becsléseket közöltek a terméshozamokról is. Ezek egyáltalán nem mutatták, hogy a parlagolós határokon lényegesen kevesebb termett volna, mint az ugarolt földeken. Ezek átlaga 3-4 mag volt az elvetetthez képest, parlagolókon pedig a következő eredményeket találjuk: Szeged: 4, Kecskemét: 3-4, Szentes: 4, Csongrád: 3, Hódmezővásárhely: 3, Makó: 4, Fegyvernek: 5, Bihardiószeg: 4, Szovát: 5-6, Ernőd: 6-7 (!), Mezőkövesd ősziek: 7-8(1), tavasziak: 5-6. 81
