Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Történettudomány - Orosz István: Településhatárok, határhasználat: az alföldi példa
75 Orosz István TELEPÜLÉSHATÁROK, HATÁRHASZNÁLAT: AZ ALFÖLDI PÉLDA1 Az agrártörténet, a település- és társadalomföldrajz, de más tudományszakok számára régóta közismert, hogy a településhatárok nagysága, a demográfiai feltételek a történeti múltban többnyire a határhasználat formáit is meghatározták. A történeti köztudat máig is abból indul ki, hogy a 20. századot megelőző évszázadokban Magyarországot, ugyanúgy, mint Európa legtöbb országát a nyomásos gazdálkodás jellemezte, és az Angliában és Hollandiában a 18. században, Európa más országaiban csak a 19. században kibontakozó agrárforradalom volt az, amely felszámolta a hagyományos nyomásos rendszert és kialakította modern mezőgazdaságnak megfelelő határhasználatot, a váltó- illetve szabad gazdaságot. A modern kutatások egyértelművé tették, hogy a hagyományos rendszereknek is számos vállfája volt, a nyomásos határhasználat mellett más formák is érvényesültek. Ezek közé tartozott az ún. parlagok) szisztéma, amely számos esetben érvényesült, ha az alacsony népsűrűség, a tágas településhatárok ezt lehetővé, sőt az esetek többségében szükségessé tették. A török uralom alól frissen felszabadult, népességének nagy részét elveszített magyar Alföld a 18. század elején, de még a későbbi évtizedekben is olyan régiója volt az országnak, ahol lehetőség nyílott a parlagolós határhasználat megmaradására, vagy újraalakulására. Ebben a tanulmányban az Alföld példáján kívánjuk bemutatni e határhasználati rendszer működésének mechanizmusát. A vizsgálat forrásait az 1715-ben végrehajtott országos adóösszeírás dokumentumai alkotják. III. Károly ugyanis az új államjogi szemléletnek megfelelően ismerni akarta alattvalói adózó képességét, ezért 1715-ben (majd 1720-ban és 1728-ban) összeíratta a falvak lakosságát, s az összeírások szöveges kiegészítésében többnyire arra is utalás történt, hogy a lakosok milyen formában használják településük határát. Az általunk 1715-ben vizsgált Alföld hazánk legnagyobb tájegysége volt, amelynek területe meghaladta a 100 ezer négyzetkilométert. A földrajztudomány vélemény szerint szerkezetileg magába foglalt bizonyos Duna jobb parti területeket is, és hozzá tartozott a Duna és a Száva között az a része az országnak, amelyet korábban Szerémségnek neveztek. Vizsgálódásaink azonban nem terjedhettek ki az egész Alföldre. Eleve kiesett az Alföld Duna jobb parti része és a Szerémség, de a Duna-Maros szögletében lévő két bánáti megye: femes és Torontál is (ezek csak 17161 E tanulmány alapját a szerző 2014. április 10-én tartott akadémiai székfoglaló előadásának egy része alkotja (Parlagoló földművelés az Alföldön), annak részben kiegészített, részben rövidített változata. ban kerültek vissza a török uralom alól), de a hegyek közé benyúló völgyeket sem vehettük figyelembe. Beluszky Pált követve, így észak-nyugaton a Középhegység déli lejtői, Nyugaton a Duna, délen a Maros, északon (a Bodrog torkolatáig) a Tisza, és Keleten a Bihar-hegység nyugati lejtői voltak vizsgálódásunk határai. 13 olyan megyét és 2 kerületet találtunk, amelyeknek alföldi részein parlagolós jellegű településhatárok is voltak. Ezek a megyék és kerületek a következők: Szatmár, Bereg, Szabolcs, Borsod, Heves és Külső-Szolnok, Pest-Pilis és Solt, Bács-Bodrog, Csanád, Csöng rád, Békés, Arad, Zaránd, Bihar, Jászkun kerület, Hajdú kerület. Nincsenek parlagolós faluhatárok 1715-ben Zemplén megye déli és bodrogközi részein, valamint Ugocsa megyében. A megmaradó alföldi terület, mintegy 56 ezer négyzetkilométer volt vizsgálataink tárgya, de azzal a további megszorítással, hogy a parlagolós rendszer két vállfája közül ezúttal csak az egyikkel foglalkoztunk. Magyar- országon is kétféle parlagolást ismertünk ugyanúgy, mint Németországban. Ott ugyanis megkülönböztették az ún. Feldwaldwirtschaft-ot és a Feldgraswirtschaf-oi Az egyikben az erdő és a szántóföld, a másikban a gyep és a szántóföld váltakozott. Az erdőváltó gazdaságok területileg nálunk is jól elhatárolhatók voltak. Az Alföld szomszédságában Kelet-Ma- gyarországon Arad és Zaránd megyétől Bihar és Szatmár megye hegyes és erdős tájain át Bereg és Ung megyéig terjedt az a sáv, ahol az erdőkből irtott apró szántóföldek teremtettek életlehetőséget a lakosság számára, többnyire úgy, hogy kukoricán kívül mást nem is termeltek. Ebben a rendszerben az általában égetéssel kiirtott fák helyén felszántott földet éveken keresztül ismét szántották és vetették, majd műveletlenül hagyták, és ismét benőtték a fiatal csepőtének, cseprentének nevezett fák, s évek múlva esetleg ugyanott irtottak ismét szántóföldet. Az erdőváltó gazdálkodás nemcsak az Alföld keleti szomszédságában volt elterjedt, de Erdély hegyes vidékein és Nyugat-Magyarországon, Zala és Vas megyék erdő borította tájain is. Az Alföldre, már csak a kiterjedt erdőségek hiányában is, ez a rendszer nem volt jellemző, itt a parlagolást a szántóföldek és a gyep területek váltakozása jellemezte. Az alföldi parlagoló rendszer feltárásában írásunk nem járt teljesen töretlen úton. Tagányi Károly már 1894-ben tanulmány formájában megjelentetett előadást tartott „A földközösség története Magyarországon" címmel, amelyben a földközösséggel összefüggésben elemezte a parlagoló határhasználatot, mint az általa „nomád" földközösségnek nevezett rendszer következményét. Névválasztása azonban nem volt szerencsés, hiszen a szántóföldek vándorlásának a tágas határban nem sok köze volt a nomadizmushoz. A 20. század 60-as éveiben Wellmann Imre
