Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Muzeológia - Ütközések
129 ÜTKÖZÉSEK A modern muzeológia központi fogalma a „megütközés", amelyet egy jó kiállításnak látogatójában keltenie kellene. Ezen elmélet szerint a muzeológia az idegenség-tudomány egy formája; a múzeum, mint hely, idegenbarát tapasztalatokat éppúgy közvetít, mint idegenelleneseket, vagyis amennyire benne rejlik az újdonság okozta öröm, a tisztelet, a másik iránti rokonszenv felkeltése, éppúgy kiválthat védekezést is a mással szemben, és megvetést, elutasítást, ellenszenvet. Az idegennel való találkozás mindenképpen megütközést okoz, saját világunkra vagy az addig nem ismertre való rácsodálkozást, és kelti fel az elsajátítás vagy elutasítás érzetét. Az alább olvasható három elemzés három olyan kísérletet mutat be, amelyekben a múzeumi kiállítás a látogató számára az idegenséggel való szembesülés élményét hordozta, hiszen a megtekintés, a befogadás során szakítania kellett belérögződött múzeumlátogatói tapasztalatával. Nem hagyatkozhatott sem a Déri Múzeum klasszikus múzeumépülete által generált előzetes elvárásra, sem a hagyományra, sem az esetleg itt egykor látott kiállítások emlékére. Itt és most a három kiállítás egyikén sem látott „muzeális" tárgyakat: mindhárom tér a jelent hozta játékba, a jelenből tett fel kérdéseket, s próbált a látogatótól némiképp irányított válaszokat kapni. E válaszok, a kiállításokban rejlő jelentések azonban nem voltak a látogató számára eleve adottak, meghatározottak: a kurátorok azt várták, hogy saját válaszaival a látogató maga alkot majd jelentést, hogy segítségükre lesz e jelentés létrehozásában, vagy akár csak az ő általuk adott megtalálásában: így a kiállítás közös alkotássá, közös élménnyé válik. A kiállítások „értelme" a kommunikáció révén születik majd meg, amely a látvány és nézője között létrejön. A három kiállítást összefűzte, hogy vagy témája, vagy alkotó eleme mindháromnak az írás, a betű, a nyelv volt, hogy irodalom és képzőművészet mezsgyéjén, valami eleve kiállíthatatlant, valami „nem múzeumba való" dolgot próbált prezentálni. Az Et lettem kiállítás már a bejáratnál döntésre késztette a látogatót, hogy kíváncsiságának engedve betérjen-e, vagy az előcsarnok installációjától megrémülve visszaforduljon. Ha belépett, a kiállítás további aktivitásra sarkallta, hiszen a bemutatott művek kérdésekkel szembesítették, amelyek választ, megértést vagy elutasítást kívántak. A kortárs műtárgyak antik és modern kéziratokkal, jelenkori és több száz éves tankönyvekkel kerültek egy térbe, amelyek így együtt részben a ráismerés örömét, részben az értetlenség zavarát okozták, de a ráismeréstől elvezethetett az út a megértésig, az egyik tapasztalás a másikat segíthette. A Névelő növények rajzokat ígért, valami műalkotást, valami bekeretezettet, valami falra akasztottat, de helyette „fregolira terített lepedőket" adott, amelyet csak fizikai aktivitás révén lehetett megközelíteni: eredeti műtárgyak felvonultatása helyett maga vált önálló műtárggyá, képzőművészeti alkotássá. Sem a látvány, sem a befogadás módja semmi múzeumszerűt nem hordozott magában. A prezentáció e formája olyan kulminációs pont volt, amelyen megfordult, hogy a látogató a megismerést választja-e, vagy az eleve elutasítást. A szabad, nyitott és bátor közelítés a kiállítási tárgy „kézzelfoghatóságának" élményével gazdagíthatta a látogatót. A bemutatás módja a közelkerülés e lehetőségével, a térkönyv első látásra ijesztő méretű lapjai ellenére, éppen azt az intimitást teremtette meg, amelyet az eredeti méretű tárgyakkal való találkozás is jelent; amelyek azonban önmagukban kiállítva nem érték volna el ugyanezt az emlékezetes hatást. A Kiss Tamás kiállítás pedig, amely egy költő életművének bemutatását ígérte, így előzetesen az iskolai tananyag bifláznivalójával riasztott: a terembe lépve megkönnyebbülésre és felszabadulásra bírta az erre érzékeny látogatót. Ez a kiállítás úgyszintén nem tárgyakat, hanem magát a költészetet, a nyelvet, a betűt, az érzékelést tette meg tárgyává és látványelemévé, szintén inkább játszóteret, színházat hozva létre, mintsem hagyományos múzeumi kiállítóteret.
