Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)

Kulturális antropológia - Szabó Anna Viola: „Meg akarom fogni a színt, de lehetetlen”. Szabó Elek fényképei

tükör előtt, pedig erre igazán nem volt szüksége. Emellett kitűnő háziasz- szony, aki bár nagy személyzete volt, mindennek utánanézett s mikor ezzel készen volt, felöltözött a drága kreációkba, mintha előkelő vendéget várna, s télen a szobában, nyáron pedig a verandán ült ragyogó ékszerekkel tündökölve. Az évszázados parkban, ahol pedig kellemes gloriettek és hlagóri- ák voltak, nagyon ritkán tartózkodott. Az összeomlást elég derűsen viselte el, s Érmihályfalván halt meg aránylag fiatalon."

Azért idéztünk az emlékezésből hosszabban, hogy érzékeltessük Szabó Elek szeretettel és megértéssel átitatott, mégis fanyar stílusát, s a szemszöget, amellyel mintegy kiküldött tudósítóként, kivesézi a megfigyelt embereket. A személyes tapasztalat és a családi legendárium alapján megírt jellemzések a tárgyilagosság álarca mögött teljesen szubjektivek, (e műfaj esetében ez természetesnek mondható, bár Szabó Elek semmiképpen nem reflektálatlan emlékező), elsődleges szempontja mindig, rokonainak őhozzá való viszonya -„Hogy szeretett engem!" - s nem fordítva. Saját érzéseiről unokahúgai iránt érzett gyermek-szerelmei említésén túl nem beszél; akihez nem fűzi érzelem, arról vagy adatokat, vagy családi pletykákat sorol- de semmit nem mond fiatalon elhalt, legkedvesebb unokatestvéréről, aki „meghitt, kedves barátja" is volt: rajta keresztül önmagát adná ki. Míg nagy- bátyjait és nénjeit, számtalan unokatestvérét részletesen jellemzi, testvéreinek csak foglalkozását és családi állapotát említi meg, róluk nem beszél (bár talán csak azért, mert Magda lánya őket úgyis személyesen ismeri). Fontos számára a külső, mindig megemlíti, ha valaki kedves, kellemes, szép, vagy kellemetlen egyéniség, nem szép. Elek emlékezéseiben a lányok, unokatestvérei, unokahúgai szinte mindig bájos, kedves, kellemes teremtések, szép barna lányok és gyönyörű szőke nők; s az e fiatal lányokat ábrázoló felvételein, finom kompozícióin is elomlik a gyöngédség. Gyula bácsiról és családjáról, a kisebb és nagyobb kuzinokról, a parkról és a házról számos képet rögzített Szabó Elek, s mintha ezek a képek azt is elárulnák, miért mondhatta, hogy „nagyon sok felejthetetlen napot töltöttem el ezen a gyönyörű helyen"- de amikor a lányokat fényképezte, az érzelmek ereje átlendítette egy másik minőségbe, s - meglehet, véletlenül - művészi képeket készített. Nem ismerjük, nem láthatjuk a hamvas szőke hajú leányt, akivel Szabó Elek évekig kölcsönös, de mindvégig idillikus, romantikus és plátói szerelemben élt, a leány esküvője után is, talán e nyarak hatása alatt - látjuk viszont Szabó Elek vágyakozását. Elek vágyának tárgya a lányok megőrzött tekintetébe zárva, nem egy személy, nem egy hely, nem egy érzés, hanem maga az élet: mindaz, amit a képek magukba sűrítenek. A buja ottományi parkban mindenki boldog. Szabó Magda is látta azt a fényképet, amelyet „Julius Faber" emlékeként ír le: „neki is feledhetetlen élménye lehet az a sok, a fiatalság derűjével bevilágított nyár, sok suhanó fiatal rokon a kastély erdejében, éjjel, illatozó virágok között",43 Az Ókút-beli gyermek Ottomány-élményét is ihlethették a saját tapasztalat mellett a fényképek: „Ottomány számomra a dzsungel, az örökké bőm ló virágerdő, orgonabozót meg jázminbozót, mindenféle piros bokor, nárcisz meg gyöngyvirág szövevénye. Az illat fojtó, és a bokrok, mint egy folyosó, boltozzák fejemet, részegítő és boldog sírásra ingerlő a millió virág ár„MEG AKAROM FOGNI A SZÍNT, DE LEHETETLEN"-SZABÓ ELEK FÉNYKÉPEI

nyékában az egybeolvadás valamivel, aminek nevet se tudok adni"u Ezt az egybeolvadást keresi a megnevezhetetlennel a regénybeli „Szabó Elek" is, (hiszen „nem foghat meg igazán az, amit meg tudok nevezni"®) amikor „bámul a saját énekének a nyomába", s amikor kezében egy képpel, egyre csak „nézi, nézi a világot". Az Ökútban leírt, képzeletbeli utazásokon bejárt tájkép pedig éppen mintha Ottomány képe lenne, vagy mindazt a jelentést hordozná, amit Ottomány jelenthet: „A képen csodálatos park közepén ampir női szobor állt márvány talapzaton, bal felől francia kastély látszott, az előtérben nyitott, alacsony kőfal, s a szoborral egy síkban lépcsők vezettek le egy tóhoz. A part mentén két hattyú fehérlett, ételre várva, kaptak is, mert egy gyönyörű, nagy kalapos hölgy állt a lépcsők alján, hatol, szép és bámulatos ruhába öltözött, bal kezével kislánya kezét fogta... "44 45 46 Nem a messzit, és az elérhetetlen nagyvilágot hozzák hát be a szobába e képek, hanem mindazt, ami elveszett, s talán mindazt, ami lehetett volna.

A képek egy másik nagy csoportján testvérhúgai együttesét vagy portréját látjuk, Flódmezővásárhelyen vagy Ottományban, és bátyjairól is készül egy sorozat a parkban, családjaikkal, néha Elek maga is közéjük állván. Mindannyian megható bizalmassággal néznek a kamerába: a bensőséges szeretet és pajtásság képei ezek. Szabó Magda szövegeiben apja gyerekkorának általa elképzelt világa, a kőröstarcsai parókia élete a tizenhárom - sokat dolgozó és utazó, szigorú apjuk árnyékában egymásra utalt - testvérrel, „ezeregyéjszakái" világnak rajzolódik, Szabó Elek örök nosztalgiájának tárgyává-miközben a regényszövegek ezt az apai szigort szimbolikus példázatokkal determinisztikussá nagyítva, Elek életének kerékbetörője- ként is értelmezik. A hozzá hasonlóan bánatos mosolyú, közösségben is egyedülvaló, magasan zárt ruhájú és bezárt lelkű nővéreiről, a külsőleg is egyforma, összetartozó csoportot alkotó bátyjairól készített képek mind mintha saját arcképei lennének: a képekből a szavakba önteni nem tudott szeretet sugárzik, a ragaszkodás valami soha meg nem kapott, soha nem volt, mégis közös örökséghez. Addig fényképezi őket, amíg a képekből ki nem derül, mi volt az, amíg a képek el nem árulják e titkot.

Lelkének képei talán a Debrecenben készült sajátos szociofotók is. A csecsemő, majd egyre cseperedő Magduskáról készült sorozat mellett - tudható, hogy felesége életveszélyes gyermekágyi fertőzése miatt Szabó Elek majd két évig szinte egyedül látta el kislányát; az újszülöttről készült pozitívokat büszkén küldte szét családtagjainak -; a harmadik tematizálható képcsoportban debreceni életképeket találunk. Miért készültek vajon ezek? A felelősen gondolkodó városi hivatalnok készítette őket? Az Ókút „felszínes lebegést" életformának választó kultúrtanácsosa, a Für Elise felelősségteljes, gondjait hazahozó árvaszéki ülnökeként viselkedik, amikor e képeket készíti? Felismeri, hogy segíteni nem tud, de bizonyítékot akar? Vagy csak a zsáner érdekli, a szokatlan élethelyzet, amikorazalvó részeget, a kirakatnál ácsingózó gyerekeket vagy a köpködő kaszinó cifraszűreit megörökíti? Ráismer bennük önnön árvaságára? Vagy egyszerűen csak a pillanatot vágyott eltenni emlékbe, az ismeretlen világ követét, aki majd kalauza lehet egy újabb képny

44 Okút, 192.

45 BARTHES, Roland, Világoskamra, Budapest, 1985,62.

46 Ókút, 145-146.

43 Für Elise, 408.