Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)
Irodalomtörténet - Bakó Endre: Herczeg Ferenc debreceni fogadatatása és kapcsolatai
mű hagyatékkal.38 Néhány személyes emlék és életrajzi adat után a belső problémákat veszi sorra, s mindjárt elsőnek az asszimiláció kérdését. Her- czeg önvallomásaival ellentétben úgy látja, hogy a gazdag sváb ügyvéd- jelölt nem hazafias érzésből lett magyarrá, hanem a magyar úri osztály, az arisztokrácia, a nagypolgárság előkelő életformájának vonzó hatására. Második nézőpontja Herczeg pályájának irodalompolitikai behatárolása. Az első világháborúig hovatartozása bizonytalan. A konzervatív kritika a Gyulai-féle esztétikai elvek mentén még többször bírálta, akárcsak naturalizmusa miatt a katolikus sajtó, a másik oldalon viszont már valami modern realizmust éreztek benne. 1919 után azonban „A politikai jobboldal felismeri benne a maga íróját, (...) most már úgy tekintenek rá, mint szilárd pontra az általános züllésben - már akkor útban van afelé, hogy nemzeti író legyen (...) múltunk nemes hagyományainak egyik őre." Az egyház is felfedezi műveiben a neki tetsző erkölcsi alapeszmét. A radikális polgári szárny viszont szemére veti felszínességét, az úriság mögött műveltségének csekély voltát, az eszmeiség és a világnézeti mélység hiányait. Herczeg eléri, hogy életében klasszikus nemzeti író, „a Horthy- reakció keresztény-nemzeti kultúrájának bálványa lett." Nincs azonban tisztázva, (azóta sem! B.E.) hogy ez mennyiben jelentett aktív szerepet Herczeg részéről, s mennyiben tűrte passzív módon nevének nagyarányú felhasználását. „Herczeg nagyrészt a Tisza-kultuszjegyében lett nagy név, politikusok, arisztokraták kedveltje." Az író - Barta János találó megfigyelése szerint -1920 után már lehetőleg tartózkodott az aktuális témáktól, sutba vetette „a liberális velleitásokat, a szatirikus magatartást", mert a kor reprezentatív írójának „nem illik léhának vagy epésnek lenni". (...) a magyar sorsproblémák megérzőjének, a próféta-költőnek pedig nem Ady számított a hivatalos közvéleményben, hanem Herczeg Ferenc." Személyében nem volt rossz ember, szorult helyzetben lévő írókat is támogatott, például Karinthyt is, de érzelmileg sekély, száraz, lírai telítettsége alacsony. Ez tükröződik írásaiban is, amit már Gyulai szóvá tett. De a jobboldali irodalomtörténet-írás ezt is értéknek próbálta feltűntetni és kapcsolatba hozta a franciák impassibilité-jével. Herczeg naplószerű művei minden érdekességük ellenére csalódást okoztak a neves irodalom- történésznek, mert nem azt mondta el, amit a politika és az irodalmi élet csataterein átélt, hanem anekdotázott. Epikus műveiben - becsületére legyen mondva, arról a világról írt, amelyben mozgott, belülről ismert - csakhogy „ő az az írónk, akit vasfüggöny mögött tart osztályának szemlélete". Fölösleges felsorolni, a társadalom, a történelem mely problémái, konfliktusai maradtak ki műveiből. „Amilyen szűk a társadalmi keresztmetszete, ugyanolyan szűk és felszínes emberfogalma is. (...)" Epikájában diadalra jut a kor új embertípusa, az eszmeiség és szenvedély nélküli, individualista úriember. Ez az úri morál még alapjában feudális képződmény, amire a „morál" szó nem is illik. Magasabb igényt akkor tudott kielégíteni, amikor ezt az úri morált valami igazabb, emberibb erkölcsiséggel ütközteti. (Simon Zsuzsa, Egy leány története stb.) Ezt az élményt valószínűleg megélte, de nem elég mélyen. HERCZEG FERENC DEBRECENI FOGADTATÁSA ÉS KAPCSOLATAI 38 Herczeg Ferenc - mai szemmel. Alföld, 1955/4.59-69Műveinek négy rétege van. A legalsó színt az úri Magyarország ábrázolása a tiszta anekdotizmus és a nevetés eszközeivel. Ide tartozik a Gyurkovics-trilógia. A második szintet legkomolyabban veendő alkotásai képviselik, köztük több novella mellett a Kéz kezet mos szatíra, az Andor és András jelenetsorozat. A harmadik kategóriába Barta profesz- szor az úri világ apró viharaival foglalkozó, többnyire megfakult műveit sorolja, (Szabolcs házassága, A dolovai nábob leánya, Lélekrablás, Az arany hegedű). Végül a negyedik szintet azoknak a műveknek tarja fent, amelyek valami magasabb eszmeiséget akarnak szolgálni. (Ocskay bri- gadéros, Pogányok, Az élet kapuja, A híd, Pro Libertate.) Herczeg működésének mélypontja A honszerző c. regény, mert az író nem bírja ezt a magas hangfekvést. Történelmi színműveiben feltűnő a korrajz hiánya és az őszinte pátosz helyett a retorika. Ez jellemzi a sokat magasztalt Bizáncot is. Végső soron Herczeg erejénél fogva a novellára és a kisméretű drámai életképre volt predesztinálva, ezzel szemben a nagy kompozíciókat erőltette, amelyek eleve sikertelenségre voltak ítélve. „Műveinek jó része tipikus felépítmény-irodalom, amelynek az alap összedőlte után nincs sok létjogosultsága." Barta János Herczeg centenáriumáról sem feledkezett meg.39 „Ha bíráltuk is, sokan voltunk annak idején olvasói, s nemcsak nagy könyvsikereire emlékszünk, hanem arra is: milyen vitathatatlanul birtokolta a hivatalos életben, Akadémián és iskolában a klasszikus író magas rangját, oly mértékben, ahogy azt fiatalságunk ma már elképzelni se tudja. Maradt-e mindebből valami az utókorra? (...) A művek, amelyekért a letűnt évtizedek lelkesedtek, ma megdöbbentenek szürkeségükkel." Azonban figyelmeztet rá: „Elsietett dolog volna ebből azt a következtetést levonni, hogy a századelő és a Horthy-korszak ünnepelt regény- és drámaírója tehetségtelen volt. A helyzet komolyabb ennél és tanulságosabb is. Az az író ő, akinek társadalmi és irodalompolitikai szerepe és hatása jóval túlnőtt tehetsége méretein: mögötte és benne ható osztályérdekek középszerű tehetségét messze felülmúló írói vállalkozásokba sodorták, s egyéniségét és műveit irodalompolitikai harci eszközzé tették" Emlékeztet rá, hogy Herczeg a ráosztott reprezentatív szerep értelmében kénytelen volt a nagy nemzeti évfordulók alkalmával (Petőfi-, Széchenyi-, Rákóczi stb.) művekkel jelentkezni. De ezeket a műveit jórészt a retorika és a technika élteti. Barta János úgy véli, hogy Az élet kapuja c. regénye (1919), melyet Nobel-díjra javasoltak, „különösebb izgalom nélküli, kiábrándítóan lele- ménytelen szerelmi történet". (A Nobel-díj ajánló szövegét Horváth János fogalmazta! B.E.) Az agyondicsért Bizánc történelmi aktualitását nem vonja kétségbe, „de szánalmasan erőtlen és papíros ízű mindaz, ami pozitív mondanivaló akar lenni." Az író a szélesebb olvasóközönség körében nem is történelmi műveivel hódított, hanem a nagypolgárság és az arisztokrácia életköréből vett történetekkel, példázatokkal, melyekkel komoly célt tűzött maga elé. Egyfajta lélektani realizmussal ábrázolta a kaszinók, klubok, budapesti villák és vidéki kastélyok világát, s ezek a művek nem voltak minden jelentőség híján. Ide sorolja a Szabolcs házassága, Az arany 109 39 Herczeg Ferenc centenáriumán. Élet és Irodalom, 1963/38.5.
