Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Természettudomány - Dudás Miklós: A magyarországi kerecsen sólyom (Falco cherrug cherrug) populációjának helyzete és a Hortobágyi Nemzeti Park működési területén előforduló állományának védelme
14 DUDÁS MIKLÓS ütköznek, s ilyenkor az egyes „bonyolultabb" tanulási folyamat eredményeként elsajátított mozgásformák is megjelennek az eddigi egyszerűbb elemek között. Ezek a jellegek tovább bővülnek újabb viselkedési mozzanatokkal (szekvenciákkal) hathetes korig, a kirepülésig. Ennek az életszakasznak a sajátosságai a fiókák, kirepüléskor lezárul, s egy újabb tanulási fázis veszi kezdetét, amely a teljes önállóvá válásig tart (a repülési készség megszerzése, zsákmányolási technikák elsajátítása, fokozatos elszakadás a szülőktől stb.). Máig is vitatott kérdés, hogy a ragadozó madaraknál a faji bevésődés milyen fejlődési szakaszban zajlik le a fiókák életében. Több konkrét eset, azt a meggyőződést támasztja alá, miszerint az azonos fajú fiókák (fészek testvérek) egymásra is imprintálódnak. Idegen fajú dajkaszülők esetében, pl. egerészölyv kerecsen fiókákat, héja vándor sólyom fiókákat nevelt fel, s a kirepült sólymok normális nászviselkedést mutattak az ivarérés után. A három-négyhetes kor körül alakulhat ki a térlátása a fiókáknak, a mélységdimenzió érzékelés, a szervezetük önálló hőregulációja. Eben a periódusban már megjelenik az explorációs viselkedés, pl. a fészekben maradt táplálék maradványok felkutatása, melyet vizuális kulcsinger motivál az adott esetben. A komfortmozgások új elemekkel bővülnek, tollászkodás, szárnypróbálgatás stb. Több időt bírnak már állni, s a gyakoribb, hely- változtató mozgások a fészekben, a repülési késztetésüket is aktiválja. A hangeffektusok a szülők és a fiókák között gyakorlatilag a kelés előtti időszaktól már folyamatos, de ez a kommunikációs kontaktus teljes repertoárjának a betanulása is ebben a fejlődési periódusban válik teljessé (riasztó hang, szülők üdvözlése stb.). Nem kellően tisztázódott, hogy milyen mértékű adaptációs jelentősége van annak, hogy a tojó, (majd később a hím is) a legidősebb fiókával kezdi az etetést, mert ez biztosítja az esélyt a túlélésre, a sikeres kirepülés érdekében, így ennek a fejlettebb fióka alkalmasságának maximalizálása a feltétele. A táplálékforrások kihasználhatóságának mértéke egy adott kedvezőtlen időjárási periódusban, mindenképpen a legkisebb fióka „feláldozásához" vezethet. Öt-hat hetes korra már ezek a fejlődésbeli különbségek eltűnnek, s ilyenkor már a fiókák közötti „tülekedéses" versengés alakul ki, már enyhe agresszivitást mutatatva egymás iránt a jobb pozíciójú helyekért az etetés során. A kirepülés előtt 3-4 nappal a teljesen kitollasodott, kifejlődött fiókák között, a viselkedésükben, az agresszivitás elemei egyre határozottabban jelennek meg. Ez a dominancia sorrend kialakulásában nyilvánul meg. Ez a viselkedési motiváció elsősorban a szülők által beadott zsákmányállatok elfogyasztásának elsődlegességének eldöntésére irányuló rangsor. További kutatásokat igényel még annak tisztázása, hogy a kirepült fiókák ebben az új életszakaszban, a teljes önállóságig, milyen új viselkedési elemeket tanulnak meg s mennyi idő alatt (a zsákmányszerzés begyakorlása, a szexuális bevésődés, az egyes fészekaljak, mennyi ideig maradnak együtt, a fiókák „elverése" időben mikor kezdődik stb.). A KERECSENSÓLYOM (FALCO CHERRUG) TOJÁS, ELHALT EMBRIÓ PESZTICID TERHELÉSÉNEK ÉS PATHOGÉN SZERVEZETEK JELENLÉTÉNEK VIZSGÁLATA Az emberiség „termelési tevékenysége" során a környezetét denaturáló cselekedetei egyre nyilvánvalóbbá váltak az eltelt évszázadok alatt. Az ökológiában megismert biológiai törvényszerűségek nemcsak, hogy érvényesek az emberre, hanem annak további sorsa szempontjából döntően meghatározóak lesznek az elkövetkezendő évtizedekben. Az elmúlt 200 év ipari és társadalmi fejlődése következtében az emberiség mind több és több vegyületet állíthatott „szolgálatába", és ezek között egyre nagyobb számban biológiailag aktívakat is. Számos olyan szintetikus szerves-anyag (vegyület) is alkalmazásra került, melyek a természetes környezetünkben nem fordulnak elő, és ezek bekapcsolódva a biológiai folyamatokba, ott lebomlani rendkívül hosszú idő elteltével tudnak csak. Sajnos a bioaktív vegyületek alkalmazása olyan méretűvé vált, hogy napjainkban a környezetünk kemizálása főleg a mezőgazdaságban, de közvetlen lakókörnyezetünkben is, „modern" életünk egyik jellemzőjévé vált. Ennek egyenes ágú következménye az élővilág új, biológiailag aktív anyagokkal való túlterhelése (Virág 1981). Magyarországon növényvédő szereket (peszticidek) nagyobb meny- nyiségekben az 1960-as évektől állítanak elő. A környezetterhelés mértékének megítélése szempontjából igen fontos az egységnyi területre juttatott növényvédőszer-hatóanyag mennyisége. A mezőgazdasági kemizáció környezeti sajátosságaival kapcsolatban megállapítható, hogy az élőlényekre és azok életfolyamataira vonatkozó biológiai alapismereteink ma még eléggé hiányosak. Az egyes növényvédő szerek hatásmechanizmusának alapos ismerete nélkül az élő környezetre kifejtett hatás nehezen bírálható objektiven, és az esetleges negatív hatások elkerülésének módjai sem határozhatóak meg egyértelműen. Az elmúlt évtizedekben számtalan növényvédőszerről bebizonyosodott, hogy az élő szervezetek szöveteibe került hatóanyagok feldúsulnak (bioakkumuláció). A környezetanalitika egzakt módon bizonyította, hogy pl. a DDT felezési ideje évtizedekben mérhető. Ezek az ún. perzisztens vegyületek, amelyek nehezen bomlanak az élő környezetben, vagy a bomlástermékei (metabolitjai) még aktívabb negatív élettani hatást fejtenek ki. A kilencvenes években a megyei növényvédelmi hálózat analitikai vizsgálataival kimutatta, hogy a hazai, elsősorban mezőgazdaságilag művelt talajainkban a DDT/DDE szermaradékainak előfordulása a leggyakoribb. Kis mennyiségben H00-200 ppb) a talajok 40-50 %-a tartalmazza ezeket a vegyületeket. Hasonló koncentrációban mutatkozott a 2000-ben kivont lindane (HCH) is ezekben a talajokban. Ugyanez a helyzet az egyes nehézfémek (higany, ólom, stb.) környezetünkben való feldúsulása esetén is. Ezek a vegyületek is rendkívül toxikusak az élő szervezetekre (Bakács 1977). A táplálékláncon haladva a piramis csúcsán lévő fajok a leginkább veszélyeztetettek, mert a szermaradékok feldúsulása (biomagnifikáció) itt a legerősebb. A természetvédelmi kutatások az adott esetben a ritka, védett, veszélyeztetett ragadozó madarakra helyezte a fő hangsúlyt,
