Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
188 SURÁNYIBÉLA jószágát, amelyek legtöbbször november 19-25-ig kint maradtak. A Hortobágyon lévő közös gulyák a XX. század elején az alábbiak voltak: cifra-, szűz-, bika-, tinó-, kis és nagy ökörcsorda. A közös gulyák a puszta legjobb legelőit kapták. A közös ménesek száma öt volt, így csődör- és törzsménes, három cifra ménes. Ősszel a gulyák, ménesek szétverésével a legelő felszabadult és a heverő jószágokat legeltették rajta. A századfordulóval megcsappant a Hortobágyon tartott juhállomány nagysága.60 A legelőn a juhok( racka) és a birkák( merinó) maradtak kinn legtovább és a téli legelőért fizetni is kellett. A XIX. század utolsó harmadában föllendült a sertéstartás61 és a nyári időszakban - április közepétől július közepéig - a mocsaras legelőkön, a kijelölt disznóföldön, változó létszámú sertésállományt legeltettek, bár nem kimondottan legelőjáró állatfajról van szó. (Megemlítendő, hogy a sertés háziasítása előtt erdőlakó vadállatként került az ember látókörébe.) A nagy környezetszabályozás következtében a puszta egyre jobban kiszáradt, eltűntek a dagonyázó helyek, de a talajvíz szintjének általános csökkenése miatt rövidült a legeltetési idő is. Nyár közepén még meghajtották a tarlókat, feljavítva süldőként eladták a sertések egy részét vagy ősszel hízóba fogták őket. Bár kezdetben a hazai néprajztudomány a hortobágyi legeltetési rendszert a nomadizmusra vezette vissza, de ez csak néhány elemében hasonlított hozzá, hiszen a lényeget tekintve eltért tőle: „miután a pásztortanyák helyei és az egyes járások határai állandósultak, a legelő lehető leggazdaságosabb kihasználása, a legelőn járó jószágok kor(ivar) és fajta(faj) szerinti tulajdonságai, az évszak, napszak és az időjárás határozták meg. A nyári legelőn a pásztorok munkabeosztása és életritmusa is ehhez igazodott"- írja Balogh I.62 Debrecen állattartásának a Hortobágytól való függése egyértelműen nyilvánul meg, hiszen a XIX. század második felében a szarvasmarhák közel kétharmada, a juhok négyötöde-háromnegyede külterjes tartásának a színtere a puszta volt. Sőt a sertések jó részének is a takarmányát adta, bár a századforduló felé haladva már csökkenő arányban. Abban az időszakban, amikor a kukoricatermesztés túlsúlya már érvényesült, átvéve a legeltetéses tartás szerepét.63 A pusztai állattartás a XVIII-XIX. században még háborítatlan mederben folyt. „ A hortobágyi legelő felosztásának és feltörésének elmaradása konzerválta Debrecenben a hagyományos tartásmódot is. A Hortobágyot úgy használták a debreceni cívisek, mit évszázadokkal korábban. A rendszer fennmaradását nemcsak a Hortobágy változatlan állapotban maradása biztosította, hanem az is, hogy az erdei kaszálók, bár az egyéni gazdák váltották meg, a XIX. század egész időszakában telekkönyvileg a város tulajdonában volt, amely nem óhajtotta a hagyományos teleltetési rendet felszámolni."- állapítja meg Orosz I.64 60 Ua. 561. 61 Ua.562. 62 Ua. 563. 63 Orosz 1.(2004): 349. 64 Ua. Még a mai értelemben vett erdőgazdálkodás megszületése előtt is ellenérdekeltség volt az állattartás és az erdőhasznosítás között. Különösen érvényesült ez AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉVTIZEDEK A XIX. század második felében kibontakozó tőkés gazdálkodás térhódítása nem hagyta érintetlenül a változatlanságba merevedő Debrecen mezőgazdaságát sem, bár a hagyományok tartották hadállásaikat. Különösen érzékenyen érinti a város legeltetésre alapozott állattartását az a szemléletváltozás,65 amely szakmai berkekben mind erőteljesebben hallatta Debrecen esetében, ahol az állatok takarmányozásában az erdőspuszták is komoly súllyal esetek latba. Ez a terület a téli ellátást hivatott szolgálni, ami legeltetést és szénakészítést jelentett. Kezdetben - főleg a nagyarányú marhatartás miatt - a nagyobb tisztásokat egyszer lekaszálták, utána az egész erdőt legeltették. Sokszor a vastag avaron húzta ki a jószág a téli hónapokat. A gazdáknak kaszálót osztottak ki, ahol később már szántottak- vetettek is. Ezek voltak a majdani tanyaföldek, amelyek a nagycserei, bánki, fancsikai stb. erőket tagolták. A nagy kiterjedésű erdei kaszálók hátránya a korszerűsödő erdőgazdálkodás térhódításával mind jelentősebben kidomborodott. A debreceni gazdák a folyó-menti réti kaszálók mellett sokkal nagyobb arányban vették igénybe a „ligeteken fekvő" réteket, kaszálókat, amelyek jelentős mennyiségű takarmányt adtak. Már a XVII. századból adatolható az erdei kaszálás mellett, a téli legeltetés. Ez a jog szintén csak a debreceni gazdákat illette meg. Az erdei kaszálók területének mértékegységeként szerepelt az ún. boglyás, ami kb. 1,5-2,0 holdnak felelt meg, vagyis annak a területnek, ahol hatökrös szekér szénát lehetett betakarítani. Az erdei kaszálókról csak az anyaszénát gyűjtötték be, a további hozadékot legeltették. Kezdetben az erdei kaszálókat évente osztották ki. A kaszálók mellett szántók is voltak, ahol gabonaféléket, kukoricát és dinnyét műveltek. A XVIII. század második felétől egyre több korlátozó, illetve tiltó jogszabály lépett életbe, melyeknek jó részét már a helytartótanács adta ki. A szigorítás következtében tilos volt az erdőben kecskét legeltetni, illetve nyáron, kora ősszel nagyállatokataz erdőbe hajtani. A téli hónapokban a város tanácsa jelölte ki a legeltetésre átengedett területeket. Természetesen az aszályos években enyhítettek a szigorú előírások betartásán. A birtokjog változása az erdei kaszálókat is érintette. Az erdők utáni bevételek a bírságpénzből és a fűbérből származtak, ami egyúttal jelzi a szabályozás hatékonyságát is. Az erdővédelem az idő haladtával egyre nagyobb jelentőséggel bírt. Juhokat is csak hóborítás idején lehetett az erdei kaszálókra hajtani és csak annak a gazdának, aki ház után való vagy béres földet is birtokolt. „Debrecen határában az erdei kaszálás és legeltetés mértéke sohasem nőtt aránytalanná és csak valamilyen okból fátlan területekre szorítkozott az, melyet máskép nem is tudtak volna hasznosítani." Az erdei hasznosításnál is változott a jogállás a XIX. század első felétől. A béres rendszert az alzálogos tulajdonlás váltotta föl, vagyis korlátolt magántulajdonba került a terület. Nagyobb részben nem is jutottak vissza a város tulajdonába. A megszerzett kaszálót sem eladni, sem bérbe adni nem lehetett. A város visszaválthatta, leginkább telepítés céljából. Noha kezdetben tilos volt állandó lakhelyet építeni, idővel mégis tanyaföldekké váltak ezek a területek, lakóhellyel együtt. A kaszálók tulajdonjoga körül kibontakozó per 1897-ben zárult le, ekkor a gazdák szabad tulajdonosai lettek a birtoknak. A XIX. század már az erdő „féltésében" telt el. Figyelve az egyes területek állapotát, sokszor megtiltotta a varos az erdő állatokkal történő hasznosítását, pl. 1830-ban az ohati erdőből kizárták a marhákat, még teleltetését sem engedték meg. Az 1832-ben hozott rendelkezés, amely az erdei kaszálók használatára és az ottani legeltetésre vonatozott, a század hátralévő évtizedeiben érvényben hagyták. A XIX. század első harmadától az erdő-kaszáló párviadalban az erdő került ki győztesen. Noha a XIX. század végén kiadott szabályozás véglegesítette az erdei kaszálók és a legeltetés kérdését, az átmeneti évtizedek azonban az erdő kárára váltak, mert addigra a kaszálók jó része eke alá került és szántóként hasznosult, egyúttal az erdőhasznosításra több szolgalmi jogot szerezhettek a gazdák. Lásd: Penyigey Dénes: A kaszálók és legeltetés Debrecen város régi erdőgazdálkodásában. Debrecen,1941. 65 Szakácsi J.( 1958): kézirat, részletesen: Surányi B.: A Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX-XX. században.= Déri Múzeum Évk. 1987. Debrecen, 1988.97-127.
