Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
hangját, miszerint egy-egy táj, gazdasági körzet, település fejlettségét a szántóterület nagyságával, művelési rendszerével mérték. A legelővel kapcsolatban az a vélemény vált uralkodóvá, hogy az istállózás felel meg az állattenyésztés fejlődésének, a legeltetéses állattartás elavult tartási, takarmányozási mód, vagyis a legelő károsnak ítéltetett. A módosabb paraszti réteg, amint a többséget megszerezte a közös legelők használati jogában, sok helyütt felosztotta azokat és szántóként művelte. 1867- 1907 között országosan 1,710 ezer hektár közös legelőt osztottak fel, ami azt is jelezte, hogy az országban a közhangulat legelőellenessé vált. Ez alól Debrecen sem tudta kivonni magát. A város a Hortobágy egy részének a felszántásával, illetve haszonbérletbe adásával kezdett foglalkozni. Mindez óhatatlanul szembeállította egymással a várost és a debreceni gazdákat. Vitatott kérdéssé vált a Hortobágy felöli rendelkezési jog is. Pereskedésre került sor, azonban az első világháború közbeszólt, s 1918-ban zárult le a perpatvar, a gazdák elálltak a további bírósági eljárástól. Az első tervezet Kövendy Domokos nevéhez fűződik, aki közel 16.000 hektárt szándékozott kiszakítani a pusztából, kisebb birtoktestekre parcellázva, művelésbe venni. A tervekből - szántóföldi haszonbérlet-kezelés, öntözéses legelő és tógazdaság - csak az utóbbi valósult meg. Azt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy az elképzelésekből sok esetben hiányzott a szakmai megalapozottság. A „mindenképpen változtatni a jelenlegi helyzeten" elv sok esetben figyelmen kívül hagyta a puszta természeti adottságait. Ezt felismerte a haszonra törekvő debreceni gazdatársadalom is, aki csak azt támogatta, amitől hasznot remélt. A szántóföldi művelés kiterjesztésében - nem ok nélkül, amit majd a későbbi évtizedek gyakorlata is igazolt - nem valószínű, hogy a költség-hozam „párviadalából" az utóbbi került volna ki győztesen. Mintegy 7.000 hektár öntözött legelőt kívánt létesíteni Kövendy D., amely 20.000 számosállat takarmányát teremtette volna elő. A puszta korszerűsítésének első tervezete a vitán kívül mást nem eredményezett. Kövendy D. második javaslata is hatástalan maradt, amely lényegében a hasznosítási arányokban tért el az elsőtől. Ehelyett a fűbér emelése, bizonyos legelőrészek kaszálásának engedélyezése és egy új legeltetési szabályrendelet elkészítése került napirendre. Sőt 5-6.000 hektár feltörése is szerepelt a javaslatok között. A hasznosítás módosításában az elsődleges akadályt a nagygazdák viszonylag szűk rétege jelentett, akik elegendő „gazdasági erővel" rendelkeztek ahhoz, hogy a város elképzeléseivel szembeszálljanak. Az viszont tény, hogy az állattartás akkoriban űzött formája tarthatatlan volt és az istállózó állattartás, a takarmánynövény termesztés és a rendszeresen ismétlődő trágyázás jelentette volna a jövő útját. Erre utalt Kaán Károly66 is az 1920-as években: a város „.. .hortobágyi tengernyi legelője 39.337 kát. hold (22.422 hektár) terjedelmével ma egy mutatványos fényűzés, mely a nagy mivoltában Európa-szerte egyedülálló." Felmerül a kérdés, hogy a Debreceni Gazdasági Egyesület miért ellenezte a Hortobágy jobb részeinek a feltörését és miért akarták továbbra is közös legelőként használni? A vitássá váló tulajdonjog mellett, a bizonytalannak tekintett szánVÁZLAT DEBRECEN LEGELTETÉSES ÁLLATTARTÁSÁRÓL A XIX-XX. SZÁZADBAN 66 Kaán K. (1927): 270-288. tóföldi takarmánynövény termesztés hivatkozási alapként szolgált, mivel a csapadékviszonyok miatt a szemtermelés sokkal jövedelmezőbb volt, továbbá a debreceni gazdaságok nem voltak berendezkedve takarmány- növények termesztésére, a talajerő fenntartásától függően. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1910-es évtized közepén elfogadott vámtörvény a gabonatermesztésnek kedvezett, amelyet az alföldi nagybirtok „lobbi" harcolt ki, megakasztva az állattenyésztés további modernizációját. Azért is ragaszkodtak a debreceni gazdák az érintetlen pusztai közös legelőhöz, mert a bellegelőt, a kaszálók egy részét, a fekete földön lévő tanyák körüli réteket is eke alá vették. A XIX. századi ármentesítéssel - talajvízszint süllyedése - megcsappant a fűhozam, kizárólag a csapadéktól függött. Az aszályos évek alatt a tevőleges legeltetés ideje is rövidült, ennek ellenére a jószágok átvészelték ezt az időszakot. Az első világháború után - legalábbis szemléletben - felértékelődött a magyar földvagyon. Megváltozott a szántóföldi ágazatok aránya, módosult az állatállomány takarmánytermő bázisa. Új értelmezést kapott a mezőgazdaságilag hasznosítatlan terület fogalma. Külön hangsúlyt kapottá rét-és legelőgazdálkodás, amit jelzett a kibontakozó zöldmezőmozgalom is. A területvesztés kiváltképpen érzékenyen érintette az ország természetes gyeptakaróját. A havasi legelők elvesztek, megszűnt annak a lehetősége - főleg az 1920-as évek elejétől - hogy az alföldi uradalmak takarmány-szűkében jószágaikat felhajtsáka havasi legelőkre, sinnen réti szénát vásároljanak. A rét-és legelőgazdálkodás megújítására irányuló törekvések beleillettek az Alföld gazdálkodásának a korszerűsítésébe. Újra számba vették a még meglévő „tartalékokat," közéjük tartozott a Hortobágy is. Az 1929-ben meginduló zöldmezőmozgalom67 az 1930-as évek közepén az ország 14-re terjedt ki. Debrecen állattartó gazdái is érdekeitek voltak abban, hogy a puszta hasznosításának az ügye a holtpontról elmozduljon. A kihasználatlan területek iránt megnőtt országos igény ehhez kedvező légkört teremtett. Az FM Biró Jánost68 küldte ki egy hortobágyi szemlére, akinek tervezetében az alábbi szempontok érvényesültek: Elvetette a közel 7.000 hektár kiszakítását, parcellázását, bérbeadását és a gyenge minőségű terület közlegelőként történő külön hasznosítását. Szorgalmazta a kisebb gazdasági egységekre való felosztást. Kezdeményzte, hogy a Hortobágy teljes egészében az állattenyésztést szolgálja. Javasolta, hogy a 7.000 hektár szántóföldi művelésre szánt területet a gazdaságok között kell megosztani, úgy gazdálkodva, hogy az az állattartást és a legelőgazdálkodást segítse elő, egyúttal gondoskodva az állatállomány szükségellátásáról, amennyiben ezt az időjárás megköveteli. A Hortobágy hasznosításából a gazdák széles körének kell részesedni és élni azzal a lehetőséggel, hogy az 1913. évi X. te. értelmében a terület legeltetési társulatnak adassék bérbe, hosszabb időre. 189 67 Máté I.szerk.(i936):i88. 68 Biró J.( 1928): 280.,469.,4Z1-475.,482.,486-487.
