Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
In memoriam - Bakó Endre: Búcsú Tóth Endrétől
271 Bakó Endre BÚCSÚ TÓTH ENDRÉTŐL1 Nem a Túlsó-Partra távozó, a Nemlét birodalmába tartó embernek van szüksége a méltató megemlékezésre, hanem nekünk, túlélőknek, akik a távozó elvesztése miatt támadt űrt próbáljuk meg kitölteni, veszteségünket felmérni, fájdalmunkat enyhíteni. Önzés ez? Meglehet, de mélységesen emberi igény, aminek a hagyomány szellemében engedelmeskedünk. Tóth Endre magyar költő volt, tehát magas életkora ellenére alig voltak zavartalanul nyugodt évei. Ahogy ő maga írta Örökké viharban c. költeményében, élete küzdelemben telt, harcban a külvilággal, s olykor harcolnia kellett a saját sötét hite ellen is, hogy fel ne adja a küzdelmet. Gondoljuk meg, kisgyermekkora az első világháború, a forradalmak alatt hihetetlen nélkülözések között telt, ifjúkorát a gazdasági világválság, a munkanélküliség árnyékolta be, családos férfikorát a második világháború élet- és létbizonytalansága fenyegette, majd a vágyott szabadság, egyenlőség, testvériség helyett a proletárdiktatúra következett, amely megalázta a költőt, s ő emiatt évekre az önkéntes szellemi száműzetést választotta. Mindezt összefoglalta Holtomiglan c. költeményében. De visszatérése után sem írt egyetlen olyan verset sem, amelyet később politikai megfontolásból le kellett volna tagadnia, az életmű összegzéséből ki kellett volna rekesztenie. Ezt kortársai közül nagyon kevesen mondhatják el magukról, beleértve azokat a nagyságokat is, akik roskadoztak a magas kitüntetések és címek súlya alatt. Költészete híven tanúskodik küzdelmes életének szinte minden lényeges mozzanatáról. Nemhiába írta: „Nékem nem játék az írás, / fojtogató férfisírás, / s azért kell a világ ellen, / mindig vádat énekelnem, / hogy ily sorsot ne érjen más." Ő nem kedvelte a próteuszi alakoskodást, a pót-én kivetítést, verseiben a szerzői én és a magánember egy és ugyanaz. A költészetet egyfajta szellemi fegyvernek tekintette, amely akár anyagi erővé is válhat. Ezért volt ebben a törékeny testű, de acélos lelkületű emberben valami hősies: a kultúrához, az irodalomhoz való emberfeletti ragaszkodás, az értékek vágyott világába való felemelkedés megszállottsága. „Mélységből jöttem, magasba vágyom, / A port elhagytam s az ég messze van / (..) / És mégis hajszol előre a vágy / s egy vad örvény, mely magával ragad, / hogy ne álljak meg, törtessek tovább, / míg el nem érem a csillagokat." Ezt a fény felé törekvést csak azok tudták, tudják méltányolni, akik kifinomult empátiával felfogják a munkásfiatalból költővé érő személyiség borzongató intellektuális kalandját, vagy maguk is átélték a báb pillangóvá válásának metamorfózisát. Újabban azt mondják, nincs egész életre szóló identitás, homogén lelki struktúra. Tóth Endre emberi habitusa, egész élettevékenysége ennek cáfolata. Igaz ember volt a szónak abban az értelmében, hogy következetes maradt fiatalkori plebejus szemléletéhez, noha egyedül érezte magát a tömegben. 1991-ben visszautasította egy verseskötet megjelentetésének lehetőségét, mert a kiadó nem vállalta a forradalmi hangot, Dózsa apo- teózisát és a szociális tartalmat. A költő felháborodva válaszolta. „Ne kívánjatok tőlem olyasmit, mellyel megtagadnám eszményeimet és egész múltamat. Ha az én lírámból kilúgozzák a szociális tartalmat, a társadalmi haladás gondolatát és a plebejus magatartást - akkor csak a forma üres váza marad." Igaz emberségének, alanyi moralitásának dokumentuma az az értékmentő áldozatkészség is, melyet halott mestere és barátai műveinek gondozására szentelt. A férfibarátság szentség volt számára, akárcsak a nagy német költőnek, Friedrich Schillernek. Akit egyszer a szívébe zárt, s nem csalódott benne, ahhoz a múló idő vagy a növő távolság ellenére ragaszkodott, figyelemmel kísérte életét, alkotásait. Évekig tartó filológiai munka árán megírta egykori mentora, Oláh Gábor életrajzát, amely számos új adalékkal gazdagította nemcsak a debreceni, hanem az egyetemes ma1 Elhangzott 2011. augusztus 30-án, a debreceni Köztemetőben, a sírnál.
