Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
In memoriam - Bakó Endre: Búcsú Tóth Endrétől
272 BAKÓ ENDRE gyár irodalomtörténetet is. Nem véletlen, hogy csaknem húsz recenzió fogadta. Összegyűjtötte a tragikus körülmények között, fiatalon elhalt barátjának, egykori levéltári munkatársának. Mata Jánosnak a napilapokban kallódó verseit, s ezzel megmentett egy terjedelmében nem nagy, de annál értékesebb költői életművet. Kötelességének érezte, hogy a Debrecenből méltatlanul elűzött Koczogh Ákos debreceni tárgyú írásait gondozza és megjelentesse. De igyekezett ébren tartani más debreceni írók, művészek emlékét, például a város egyik nagy tudású helytörténészének, Kardos Albertnek, aztán a festő és grafikus Senyei Oláh Istvánnak, Gáborjáni Szabó Kálmánnak, Holló Lászlónak, de olyanoknak is, akiket az 1980-as évek közepe táján már kritikával vagy iróniával kezdtek szemlélni. Juhász Gézára és Kardos Pálra gondolok, akik egykor ott álltak az induló költő mögött. Ám az említettek az 1950-es években túlságosan balra sodródtak, ebben Tóth Endre nem követte őket, de tudta, hogy az 1945 előtti szerepük, - csak az országos hírű Ady Társaságot említem - nélkülözhetetlen a város szellemtörténetében. Mert Tóth Endre nem szégyellte, sőt büszkén vállalta debreceniségét. Ez elsősorban Csokonai-kultuszában nyilvánult meg, a költő elődhöz már első kötetében kitárt lélekkel fohászkodott. Számon tartotta a debreceni értékeket, féltékenység nélkül tudott örülni mások sikerének is. Helyi költőtársai közül különösen Pákozdy Ferencet szerette, akit - idézem - „sorainkból messze kiemelkedő lírikusának tartott. Ez a kijelentés egyeseknek akkor is meglepetést okozott, meglehet, most is, pedig pontos az értékítélet. Hogy ennek semmi nyoma a debreceni hagyományápolásban, az az utókor közönye és mulasztása. Tóth Endre több mint hatvan évet átívelő költői munkásságát sok irodalmi kritika, recenzió kísérte. Több jót, kevesebb rosszat írtak róla. Még idős korában is érte egy méltánytalan, mérgezett nyílvessző. De ő sztoikusán fogadta a véleményeket, nem titkolva persze, hogy az elismerés jólesik a művészembernek. Nyugodt volt azonban, hiszen letette mellette a voksot - többek között - Móricz Zsigmond, Bán Imre, Bata Imre, Bényei József, Boda István, Bodnár György, Hubay Miklós, Juhász Géza, Lengyel Balázs, Molnár Pál, Pomogáts Béla, Rónay László, Szabó Magda, Tóth Béla, Vekerdy László, stb. Ennyi - s a most nem említett - író, irodalomtudós, kritikus vélhetően nem esküdött fel hazugságra, s nem tévedett kollektive, midőn maradandó értéket vélt felfedezni Tóth Endre lírájában. Lengyel Balázs megpróbálta az örökkévalóság távlatába állítani Tóth Endre életművét. „Megírta, s meg fogja írni azt a néhány versét, amit majd a kritikus, s persze az olvasó élményként megjegyez, és a művet fémjelezve kiemel." Hadd idézzem végül az ifjúkori barát, Szabó Magda, - akivel 1937-ben Oláh Gábor együtt mutatta be a Csokonai Körben - köszöntő szavait: „Lehet, hogy eltűnt arcodról az ifjúság és szádról a gyerekkor tündér mosolya, s nyílván eltűnsz egyszer, ahogy mi is, valamennyien, de a Pegazus, Tóth Endre, a Pegazus nem tűnik el, az csak áll, békésen ropogtatja a debreceni homokot, és bárhogy nőjön a tarack, a gyom, benne vagy Debrecen irodalmának történetében. Nagy rang ez Vitéz Mihály városában, az itteni hagyomány folytatójának lenni, s ugyanakkor azt a másik, nem esztétikai jellegű hagyományt sem feledni, amit Kazinczy annak idején nem értett meg: megőrizni a plebejus Magyarország lírai lélegzetvételét." E gondolatok jegyében búcsúzom Tőled, kedves Bandi bátyám, megőrizve magamnak a személyes emlékeket, s az irántam tanúsított segítő gesztusaidat. Nyugodj békében!
