Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
186 SURÁNYI BÉLA A ^LEGNAGYOBB MEZOGAZDASAGI JELLEGŰ TJ. VÁROS TERÜLETE MIVELÉSI ÁGAK SZERINT 1925-BEN. 2 ábra Forrás: Debrecen sz. kir. város (1931) sősorban a merinó állomány (birka), túllépte a 62.000 darabot. Mindez annak is köszönhető, hogy a bellegelő felosztása után, az itt legelő fejős- juhok is kiszorultak a Hortobágyra.52 Ugyanakkor a szarvasmarha és lóállomány nagysága állandósult. A juh- és marhatartás érdekeit szolgálta, 52 Ua. 552. A debreceni gazdák az elnevezésben is különbséget tettek a Hortobágyon lévő és a bellegelőn járó jószágok között. A gulya, a ménes, a konda és a nyáj csak a Hortobágyon legelt, a csorda, a csürhe a belső legelőrejárt. A belső legelőn közel 11.000 hektáron 1876-ig legeltek az állatok. Ekkor került sor a belső legelő felosztására. A belső legelő első nyomaival 1607-ben találkozunk, itt tartották a választott borjakat, a vásárra járó marhákat és az igavonó jószágokat. A belső legelő azonban nemcsak legelőként hasznosult, hanem földművelésre is igénybe vették már a XVIII. században (dinnye, köles, később kukorica és árpa termesztése), amelyhez osztás útján jutottak a gazdák. Többszöri próbálkozás után 1876-ban véglegesen felosztották az egész területet, s csak töredéke maradt legelőnek. Az 1890-1900-as években a városhoz közel eső területeken „ szőlős ültetvények és telepek keletkeztek, melyek nevüketa parcellázó birtokosoktól kapták. Ezzel megszűnt Debrecenben a több mint 200 évig fennállott gazdálkodási rendszer és helyét átadta a fejlettebb fokot képviselő mező- és kertgazdálkodásnak''- írja Balogh I. Lásd: Debreceni Képes Kalendáriom, hogy 1864-ben legelőjüket véglegesen elkülönítették. Egyúttal külön terület illette meg a juhokat -1.425 hektár - és a birkákat (merinó) -1.824 hektár- is. Az 1860- as években53 a magyarjuh létszáma a külső legelőkön visszaesett, noha a bellegelőn a fejős nyájak kizárólag magyar juhból kerültek ki. A sertés- és kosnyájak állandó legelőjét csak 1874-ben jelölték ki, mely utóbbi 1945-ig töltötte be szerepét.54 Az 1860-as évektől a nagyállattartás terén egyre inkább kiviláglik az állomány minőségi javításának a gyakorlata, amire utal az is, hogy a hasznosítási iránynak megfelelően külön legeltették az igás és sőre ökröket, jobb legelőket biztosítva számukra. 1853-ban külön járást kapott a tinógulya. Ugyanebben az évben megszűntették a tenyésztésre még alkalmatlan üszők és bikák együtttartá- sát a már tenyészérett állománnyal.55 A jövő felé vezető utat jelezte, hogy egyre erőteljesebben kezdtek fellazulni a hagyományos tartásmód keretei. Az állatok faj, ivar és korcsoportok szerinti szétválasztása és ezek közös legeltetése az 1870-es években vette kezdetét. Közös tinógulya és ökörcsorda mellé, két tinógulyát, hét tehéngulyát (heverő gulya) és egy szú'zgulyát állítottak föl. A tenyészbikák56 télen a mátai kaszálón vágott szénán teleltek és csak tavasszal engedték őket a tehenek közé. 1874-ben létesült a cifra gulya, egyedileg válogatott tenyészállatokból. Egy-egy gazda legfeljebb nyolc tenyészállatot adhatott be a gulyába. Rögzítették az egy tenyészbikára jutó tehenek számát is - egy bikára 60 tehén jutott - és minden tehén után bikabért kellett fizetni. 1880-ban alakították ki a törzsgulyát (tehén + bika), amely ingyen legelőt kapott. A törzsgulya idővel a város tulajdonába került és 1945-ig a köztenyésztés rendelkezésére állt. A Hortobágyon tartott közös marhagulyák57 száma változott és ezen túlmenően az egyedszámuk is. A létszámingadozás folyamatos csökkenést takar: Év számosállat/db Un un 00 13.049 O r-'00 10.813 1880 11.084 O ON OO 11.607 1900 10.297 XXXVII.1937.100-104., Orosz István: A belső legelő használata Debrecenben a) XIX. században. = HBmL évk. 1992. XIX.Debrecen,75-84. 53 Ua.553. 54 Ua.554. 55 Ua. 555. 56 Ua. 556. 57 Ua. 557.
