Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
180 SURÁNYIBÉLA A RÉT- ÉS A LEGELŐ MEGÍTÉLÉSE A XIX-XX. SZÁZADBAN Korizmics László5 a XIX. század jelentős gazdasági szakírója - írja, hogy . .a takarmány a mezőgazdaság lelkét, életelvét képezi." Az oly sokat hangoztatott alapelvet, miszerint hozzunk helyes arányokat mezőgazdaságunkba, csak az állattenyésztés felkarolásával lehetett valóra váltani. A magyar állattenyésztés fejlődését tekintve kevés esély volt arra nézve, hogy az állatállomány addigi rendszere elegendő lesz az állattartás modernizációjához. A gazdálkodási szemléletbe mélyen beivódott az a téves nézet, hogy a rétre és legelőre alapozott állattartás korszerűtlen tartási-, takarmányozási forma és a váltás csak a szántóföldi takarmánynövények termesztésével érhető el. Az kétségtelen tény volt, hogy a hazai rét- és legelőgazdálkodás alacsony színvonalon mozgott és elhúzódó korszerűsítésének következményeit a lassan terjedő szántóföldi termesztés csak részben tudta ellensúlyozni, hiszen sem arányaiban, se, ütemében nem érte el a kívánt mértéket. De az is való érvnek számított, hogy az okszerű gazdálkodásban követelményként jelentkezett a szántóföldi művelés és az állattenyésztés megfelelő arányainak megteremtése. A két alapvető ágazat között az összekötő kapocs a takarmánynövény-termesztés volt. Ez utóbbi megítélése egyoldalú volt, túlértékelték, annak ellenére, hogy jelentősége a gyakorlatban nem is érvényesült. így a rétek és a legelők csak elméletben létező termése egészítette ki, illetve jelentette a szintén csak az elvi felismerésben előnyt élvező szántóföldi takarmánynövény termesztés hozamát, amely azonban sem választékban, sem pedig mennyiségben nem tudta fedezni az állatállomány igényét. Ez a szemlélet végigkísérte a XIX-XX. századot és csak nehezen adta fel hadállásait a XX. század utolsó harmadában. Amint a későbbiekben látni fogjuk Debrecen esetében is - különösen a folyószabályozás és belvízrendezés után- tovább nehezítette a szeszélyes időjárásból eredően a legeltetéses állattartás amúgy is meglévő takarmányozási problémáit. Azt is figyelembe kell venni, hogy az állatállomány országos létszáma már a XIX. században jóval túllépte azt a nagyságot, amelyet a rétek és a legelők, valamint a termesztett takarmányok eltartani képesek voltak. Általánosan érvényesült az a szakmai megfontolás, hogy a takarmányozáshoz igazították az állatállomány ellátását, nem pedig fordítva. Tovább élt a középkor állattartására jellemző szemlélet is, miszerint a jószágtartás mennyisége előnyt élvezett a minőséggel szemben, a termelés színvonalával. A XVIII. század közepével6 lezárult egy korszak - a Kárpát-medencében időben és térben jelentős eltéréssel - ami a jövőre nézve is irányt szabott, átrajzolta az addigi gyakorlatot:- Az állattartás alapvetően még a legeltetésre épült- A réti széna kiegészítő szerepe érvényesült, illetve alaptakarmányként vették számításba- A takarmányozás iránt növekedett az érdeklődés 5 Rodiczky J.(i882): III. 6 Gaál L.(i97o): 98.- A szántóföldi takarmánynövény termesztés megtette kezdő lépéseit, ez a „kipróbálás időszaka" volt (kerti művelés, ugarba vetés)- Bővült a termesztett takarmánynövények köre, pl. a kukoricával, burgonyával A takarmányozás első nagy korszaka évezredeket ívelt át, ami az állattartás szempontjából az állattartó állattenyésztés időszakát ölelte át. Amint már említettük, noha a magyarok ősei ismerték a szénát, amire utal a bolgár-török eredetű boglya szavunk, a szénakultúra7 teljes körét a Kárpát-medencében élő szláv népektől vették át. A „lábon száradt fű" legeltetése századokon át élt, ami Debrecen legeltetéses állattartásában is ismert. A legelőre épülő állattartás főleg az Alföldön volt elterjedve. A nagyhatárú alföldi mezővárosok állattartása századokon keresztül a külterjes, szinte kizárólag a legeltetésre alapozott állattartás típusát képviselte, egy sajátos pásztoroló kultúrát teremtve. Ez a külterjes forma a magyar állattenyésztés ún. klasszikus korszakát testesítette meg - hagyományos tartás és takarmányozás, ősi parlagi fajták - amint már utaltunk rá, véglegesen nem zárult le a XVIII. század végével - XIX. század elejével, hanem a tőkés gazdálkodás kibontakozásának évtizedeiben, sőt még a XX. század első felében is bizonyos „ősi formában" tovább élt - az 1920 utáni országhatárokon belül - elsősorban a Hortobágy környékén. Noha a „vándor természetű állattartás" egyeduralma nagyjából lezárult a XVIII. század végével. „A magyar mezőgazdaság tőkés fejlődésének kezdete a XVIII. század végére nyúlik vissza. A folyamata az után gyorsult fel, hogy az 1848-as forradalom megszüntette a feudális viszonyokat. A jobbágyrendszer eltűnése szabaddá tette az utat a tőkés viszonyok fejlődéséhez, különösen a mezőgazdaságban."8 A nagybirtok mellett megjelentek a parasztgazdaságok, amelyek kezén volt az ország állatállományának döntő hányada. A paraszti állattartó kultúrában alapvető elem maradt a legeltetés mellett a rétek - jellegzetes paraszti művelési ág - szénagazdálkodása, amelynek monografikus feldolgozását a néprajz már letette a magyar tudomány asztalára Paládi-Kovács Attila9 jóvoltából. A rét és a legelő szakmai megítélése, a takarmányozásban betöltött szerepe, a szántóföldi takarmánynövények művelésének térhódításával változott. Ezen túlmenően a hazai mezőgazdaságban a rét és a legelő közti viszony is módosult. A rét elsőbbsége fokozatosan háttérbe szorult és a súlypont egyre erőteljesebben a legelőre helyeződött át. Ennek oka az 1920 után bekövetkező területvesztésben keresendő, amikor a hegyi rétek és kaszálók a határ túlsó oldalára kerültek és az Alföldnek a legeltetésben betöltött szerepe felértékelődött, noha a XX. század első harmadában a nagytájon jórészt csak az ún. feltétlen legelők maradtak meg, feltöretlenül. A XIX. század elején még javában élt Albrecht Thaer vezérelve, aki a rétet a szántóföld anyjának tekintette10, s amint enesei Dorner Béla megz Ua.89. 8 Szuhay M.(1998): 139. 9 Paládi-Kovács A.( 1979) 10 E. Dorner B,(1928): 25.
