Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Takács Péter: Adalékok Bihar megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában

40 TAKÁCS PÉTER és közrendűek számára is megfizethető sóár fenntartására.

3

9 Az Aranybullában megfogalmazott sókamarák Szalacson és Szegeden történő engedélyezése - a szárazföldi és vízi szállítás Erdélyből kiérkező két fontos állomásán - a só árára rakódó királyi haszon korlátozását, mértékének a megszabását is jelentette. Ezt az elvet szigorította a beregi egyezmény is. A máramarosi só bányászásának 14. századi megkezdése szükségszerűen szaporította a sókamarák és a királyi sóraktárak számát. Hasonlóan nagyobb változás állt be az ország három részre szakadásakor. A rendek - a közjó érdekében - ebben a tragikus helyzetben a királyra ruházták a jogot és a felelősséget is, hogy a szükségnek és a körülményeknek engedve, ott létesítsen sóházakat, kamarákat, ahol a biztonságos ellátás okán szükségesnek tartja. Éppen azért, mert minden emberre, minden állatra vonatkozott a sószükséglet, nem oktalan egy-egy törvényhatóság, egy-egy uradalom, egy-egy püspökség vagy egy-egy természet- és társadalom-földrajzi régió lakosainak sóellátását vizsgálni. Mi ezúttal, a Mária Terézia korabeli úrbérrendezés előkészítése során a káraikról és haszonvételeikről megvallatott falulakók információi alapján vizsgáljuk annak az infrastruktúrának a működését, amelyik révén Bihar megyei lakosai - nemesek és nemtelenek egyformán - hozzájuthattak ehhez az egészséges létezést biztosító ásványhoz. Tájföldrajzi és regionális szempontból Bihar megye lakóinak sóellátása nem volt egyszerű. A honfoglalást követően a megült alföldi térségek félnomád állattartói e tájon a Kolozsi aknából kapták a sót, és a Váradi püspökség megszervezését követően az egyik leghatékonyabb sóellátó infrastruktúra működött a térségben.

4

0 A történelem ezt többször megtépázta, és a törökök 1660-as várfoglalása szét is zilálta. A Sebes-Körös azonban akkor is hordozta a hátán - megfelelő vízálláskor - a tutajokat, s bár Erdélyt - a partiumi Bihar megye elfoglalásával is - éppen büntették a törökök, de a sóra nekik is, alattvalóiknak is szükségük volt. Ezért a sóellátást nem zavarták. A Sebes-Körösön a Bihari Mezőségre épület-, szerszámfát és fűrészárut, friss gyümölcsöt és aszalványt szállító tutajokon mindig ringott néhány bécsi mázsa só Nagyváradig, s azon túl a Tisza felé, s a szekereken is vánszorgott tengelyt nyikorogtatva a belényesi, sólyomkővári, debreceni sóházakba a dési, kolozsi és tordai só.

4

11660ban ugyan Élesdig, Belényesig foglaltak a törökök, de a Bihari hegyek szűk völgyeibe, erdőrengeteggel szegélyezett szorosaiba a törökök sem merészkedtek. Többnyire eltűrték, hogy ott az apró falvak lakosai harács és egyébféle adók fizetése nélkül, lóháton közlekedve szerezzék be a megélhetésükhöz szükséges gabonát, és a maguk és állataik életben tartásához nélkülözhetetlen sót. E téren nagyobb változás majd csak 1741-ben történik, amikor Mária Terézia - uralkodásának a kezdetén - hűséges rendjeivel együtt elrendezte a királysága és nagyfejedelemsége sókamaráit, sóházait, és a tutajos és szekeres szállítás lehetőségeinek és gyakorolt szokásainak arányaihoz mérten sóraktáranként megállapította a só bécsi mázsánkénti árát.

4

2 Ekkor tiltották meg száz arany büntetés és a perköltség megtérítésének terhe alatt azt is, hogy a városok, uradalmak, törvényhatóságok vagy magánföldesurak a vizeken le-föl járó hajóktól és tutajoktól vámot szedjenek. Az erdélyi nagyfejedelemség adóztató és igazgató hatalma alól immár végleg „kiszabadult Bihar megyében" - a területileg kebelébe tartozó Debrecent is számításba véve - négy nagy sóházat állíttatott fel a királynő: Debrecen, Nagyvárad, Belényes és - a Rákóczi szabadságharca után végleg lerombolt Sólyomkővár helyett - Élesd székhelyeken. Földrajzi és közlekedési szempontból is frekventált helyeken. A DEBRECENI SÓHÁZ Okmányokkal bizonyíthatóan 1408-ban Debrecenben már sókamarai fiókraktár volt,

4

3 és a debreceni sókereskedők szekerei a korabeli nagyobb vásárokon is rendszeresen megjelentek - a Tiszán, a Sebes-Körösön tutajozott, majd tengelyen Debrecenbe szekerezett máramarosi és erdélyi sóval. Takáts Sándor talán a valóságosnál is nagyobb jelentőséget tulajdonított a debreceni sókereskedőknek, akik - szerinte - a máramarosi különösen tiszta kősóval kiszorították Komáromból, Győrből és Pozsonyból az osztrák főzött sót.

4

4 Az ország háznépeinek és gazdaságainak zavartalan sóellátásáért törvényben vállalt uralkodói kötelezettség lehetett az oka annak is, hogy amikor Debrecent Zsigmond Baliczky Andrásnak adományozta, magának tartotta meg a sókamarai raktár fölött a rendet39 Paulinyi Oszkár: A sóregálé kialakulása Magyarországon. Századok, 1924.627-647.; Wenczel Gusztáv: A magyar sóbányászat kritikai ismertetése. Bp. 1889.; Wenczel Gusztáv: A magyar bányajog rendszere. 2. kiad. Bp. ]S79.;ZsámbokiLászló: Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I, világháború végéig. In.: Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből. I. Miskolc, 1982.167-196.; Szeőke Imre: Bányajog. Bp. 1915. 40 Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. I—

III. Nagyvárad. 1883-1884. (A továbbiakban: Bunyitay, l-lll.).; Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme. I-III. Debrecen. 1870/71 (A továbbiakban: Szűcs István, l-lll).; BorovszkySamu szerk. Bihar vármegye. CD olvasó. (A továbbiakban: Borovszky, Bihar vármegye.).; Orbán Balázs: Torda város és környéke. Bp. 1889.; Wenczel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880.; Herpay Gábor. Debrecen szab. Kir. város levéltára diplomagyűjteményének regesztái. Debrecen, 1916.; Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon, a középkorban. Horváth Mihály kisebb munkái II. k. Bp. 1868. 41 Wolf Rudolf: Adatok az erdélyi sóbányászok (sóvágók) fejedelemség korabeli helyzetéről. Korunk, 1990.12. sz. 1631-1636.; Vass Erzsébet: A tordai sókamaraház. Acta Siculica, 1998. 42 Lásd az 1741:14- tc., de főleg az 1741: XXXIV. tc. 43 Zsigmond-kori Okmánytár II,2.143. A sóház a mostani Csapó és a Vár utca, valamint a Kálvin tér határolta városrész helyén volt, s a szatmári sókamara fiókkamarájaként raktározta és forgalmazta a sót. 1408-ban Tétényi Miklós fia, András, 1411-ben Kapy András, 1419-ben Zeleméri László volt a sókamarás. Bővebben Gyulai Jenő: A debreceni sókereskedelem története a XVII-XVIII. században. Debrecen, 1933. Debreceni Egyetem Könyvtára, Kézirattár. Gyulai szerint a debreceni sóárusok szekerei ekkoriban Komárom, Győr, Nagyszombat, Pozsony vásárain is rendre megjelentek, i. m. 28. Ez csak úgy volt lehetséges, ha karaván formában, egyszerre több szekér - megfelelő személyzettel, emberi és állati élelemmel felrakodva indult a Debrecentől több száz kilométernyire fekvő városok több napig tartó sokadalmaiba. 44 Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bp. 1961.142-144.