Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Takács Péter: Adalékok Bihar megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában
ADALÉKOK BIHAR MEGYE LAKOSSÁGÁNAK SÓELLÁTÁSÁHOZ A18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN 41 kezési és haszonvételi jogot, megtiltva az új tulajdonosnak és familiárisainak, hogy bárkitől, aki a sóházba sót fuvaroz, vagy onnan fontonkénti árusítás céljából sót kivisz, bármiféle vámot szedjenek 4 5 Mátyás király is folyton rajtatartotta a szemét, elméjét a debreceni sóraktáron és a város sókereskedőin 4 6 A város sóforgalmát némiképp jellemzi, hogy a vásárbíró és segédei 1670-ben 160 Debrecenben sót árusító embertől szedtek vásárpénzt. Az 1677-ben Kósa György és Barcsa Pál között folyó perből értesülünk róla, hogy Székaknáról, Désről és Máramarosból egyformán szállítottak sót Debrecenbe. Innen az említett peres felek a városba behozott több szekér sót Pestre szállítottak, s ott boltot béreltek a só folyamatos árusítása céljából. 4 7 Ekkor még Pest és Buda is a török kezén volt, és II. Rákóczi György felelőtlen korona utáni kapkodása miatt megerősödött a törökök hatalma Erdélyben is. Debrecen azonban jó viszonyt tartott a bécsi udvarral is, a török szultánnal és az erdélyi fejedelemmel is. A Balkánt, a török birodalmat, Erdélyt és a királyi Magyarországot bejáró debreceni kereskedők adójából futotta a jó viszony ápolására mindhárom hatalommal. Az adatokból úgy tűnik, a királyi Magyarország nyugati, és a török hatalom alatt lévő középső országrész lakóinak jelentős hányadát - az állataikkal együtt - a debreceni sókereskedők látták el a nélkülözhetetlen sóval. A korszakból származó források szemléje azt sugallja, hogy a debreceni sókereskedők nem a városi raktár készletéből kereskedtek. Tucatnyi vasalt szekérből összeállított karavánnal indultak a máramarosi, széki, dési sóaknákhoz, és ott a vágási ár mellett a helyi kamara szabta vámot megfizetve indulhattak árusító útjukra, s amikor túladtak készletükön, a Debrecenben szükséges árukat megvásárolva tértek vissza. Debrecenből aztán újra indultak kettős, illetve hármas hasznot szerző útjukra, bort, dohányt, gabonát, más szükségeseket szállítva a sóaknákhoz. A debreceni sókereskedők 17. századi aranykora azonban a 18. századra lehanyatlott. AII. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc elmúltával a rablásból, kószálásból és hadisarcból élők kénytelenek voltak visszatérni a köznapi munkákhoz. Olcsóbbá vált a munkaerő, szaporodtak az áruk, biztonságosabbá vált a lét, az utazás és a vásározás, tömegesen kezdtek kupeckedni a falulakók, és a felvilágosodott abszolutizmus népszerűség növelő intézkedései előtérbe helyezték a közjót. Mária Terézia az uralkodásának már a kezdetén felállította a sókamarákat, azokhoz hozzárendelte a sóházakat. Egyenletes területi elosztást biztosított, és a sószállítás és sókereskedelem hatékony, kevéske hasznot is hozó távolsága leszűkült 6-8 mérföldnyi körzetre. Egy-két napi gyalogos vagy szekeres távolságra. Államilag limitált áron bárki könnyen sóhoz juthatott. A debreceniek is megszűntek Komáromba, Pozsonyba, Nagyszombatba és Győrbe sót szekerezni. A városi Sótársaság abbahagyta a karavánokkal Székaknát, Dést, Máramarost felkereső sóutak szervezését és összehangolását. A fűszeresek a szabad királyi városokban és oppidumokban immár bol45 ZsO. II/2.368. Oklevél bizonyítja, hogy 1433-ban is Zsigmond rendelkezett a debreceni sóraktár fölött. Lásd még Gyulai i. m. 7-8.; Bársony István, 1984. A sóforgalmazásról 366-368. 46 Bársony István, 1984.367.; Herpay Gábor, i. m. 47 Bársony István, 1984.367-368. tokban árulták a sót fontra, darabszámra, és szekérrel járták a mezővárosokat, nagyobb falvakat. Ezt tették a sóházaknál egy-két bécsi mázsa sót kereskedésre vásároló kofák, kupecek is. A só ezt követően sem veszített létfontosságú jelentőségéből, sőt az emberek és állatok számának - békeidőben természetes - szaporodását követően növekedett a sófogyasztás. Csak az állami hatalom tekintélyének és hatékonyságának mélyülése következtében javult a közbiztonság, sokszorosan könnyebbé és biztonságosabbá vált a sóhoz jutás. Mária Terézia rendelkezése nyomán 19 ezer bécsi mázsa só befogadására növelték Debrecen sóházának raktározási kapacitását. A raktár feltöltési bázisául Szilágysomlyót jelölték ki, ahonnan a város és környékének fuvarosai és a kamara által kirendelt sószállítói a 30 ezer bécsi mázsa sót befogadó szolnoki kamara sóházaiba is szállították ezt a nélkülözhetetlen ásványt. A sóház két sótiszt felügyelete mellett négy szolga közreműködésével működött. A két tiszt évi javadalmazására 854 forint 28 és fél krajcárt fordítottak, míg a négy szolga bére együtt és összesen évenként 480 forint 37 és fél krajcár volt. Ez utóbbiaknak azonban csak a testi erejükre és becsületességükre volt szükség, míg a sótiszteket felelősség is terhelte. A szolgák egyenként átlagban 120 rénes forint 9,4 krajcár fizetést kaptak 48 Mivel Debrecenbe csak tengelyen lehetett sót szállítani, a só ára bécsi mázsánként - az 1741-es árszabás szerint - itt 3 forint 13 krajcár volt 4 9 A18. század derekára Debrecennek a távolsági kereskedelemben játszott domináns szerepe lehanyatlott. A vezető szerepet fokozatosan átvette Pest, és regionális versenytársa támadt Debrecennek Nagyváradban. A cívis város megmaradt a Felső-Tisza-vidék, főleg Szatmár megye délnyugati térségének pálinka, gyümölcs, aszalvány, zsindely és faeszköz kínálatát felvevő fontos vásározó helynek, és erősödött a Hajdúság, Szabolcs, részben a Jászkunság, Heves megye, de főleg a Partium árucseréjének összehangolásában betöltött szerepe. Megőrizte továbbra is az Erdélybe és Erdélyből ki-beáramló árucikkek csereközponti szerepkörét. Kapcsolatrendszerében domináns szerephez jutott Nagyvárad, az Érmellék és a bihari Mezőség. Erdéllyel továbbra is Léta - Székelyhíd Szilágysomlyó - Zilahon keresztül tartotta a kapcsolatot, de Nagyváradon keresztül Kolozsvár és Bánffyhunyad felé is élénkült a forgalma. Céhes és kontáripara, szerszám és vasipari kereskedése jelentős vásárlói réteget vonzott, mint ahogyan ellátója, divatcikkel való kielégítője maradt Debrecen a kálvinista Északkelet-Magyarország középnemesi rétegeinek, honoráciorainak, a feltörekvő falusi elitnek, és az erdélyi társadalom igényesebb fogyasztóinak. Céhes kézműipara felvette az e térségben kínált, mezőgazdasági termelésből származó kézműipari nyersanyagokat: bőrt, kendert, lent, hamuzsírt, épület- és szerszámfát, zsindelyt, nádat stb... 48 Tarnói Metz Imre sókamarás 1773-as elszámolása. OSZK Térképtár TM 5044.; A sókamarai adatok mellőzésével a sószállító térkép közölve: Papp-Váry Árpád - Hrenkó Pál\ Magyarország régi térképeken. Gondolat Könyvkiadó, 1989.124-125. Lásd még: Takács Péter - Udvari István: Adalékok a Felső-Tiszavidék sógazdálkodásához a 18. század végéről (Máramarostól Szepesig). In.: Udvari István szerk. : Hodinka Antal emlékkönyv. Nyíregyháza, 1993. (A továbbiakban: Takács-Udvari, 1993.). 303—324. 49 Takács-Udvari, 1993.307.
