Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET, IPARMŰVÉSZET - Boldog Zoltán: Török fonott pajzs a Déri-gyűjteményből

TÖRÖK FONOTT PAJZS A DÉRI-GYŰJTEMÉNYBŐL 129 kább látszik ügyes kézműves munkának, mint komoly védőfegyvernek. Tény, hogy legalább 500 éven át folyamatosan használták, de valódi előnyeit és hátrányait egyértelműen csak jelenkori kísérletekkel lehetne modellezni.

5 Tulajdonképpen a kantárszárat tartó kart védte. Rugalmas volt, de igen vékony, az ellenfél pengéjét inkább igyekezhettek oldalra kitéríteni vele, mintsem teljesen felfogni a csapást. Brocquiere lovag a 15. századból említi a török lovasok kisméretű pajzsait, amivel igen ügyesen védekeztek. A kiváló megfigyelőképességű olasz katonatiszt, Marsigli a 17. század végén így ír a török kalkan pajzsokról: „Könnyű fügefából készítik el őket; és szerkezetük olyan rugalmas, hogy sem a szúrások, sem a vágások nem okoznak bennük nagy kárt. Mind belül, mind kívül bőrrel fedik be őket, sőt gyakran gyapjúszálakkal bélelik ki, tehát igen könnyű anyagokkal, hogy a pajzs ne legyen miattuk nehezebb."[MARSIGLI, V. 131). A törökök a fej és a kar védelmét tartották a legfontosabbnak, vaslemezből is gyakran csak a sisak készült náluk és a jellegzetes alkarvédő, a bazuband, a test többi részét sodrony fedte. A hagyományos török lovas harcmodor és vívótechnika szerint ők maguk is az ellenfél fejét vagy kezét vették célba szablyával (GYÖRGY BARÁT 189-190). Tehát a leírások szerint a kalkan védhetett a vágástól, kis mérete és súlya miatt bármikor gyorsan hátszíjra lehetett dobni, így nem akadályozta a török lovast az íj használatában. De ezzel vélhető előnyei nagyjából véget is értek. Néhány hátránya mégiscsak lehetett. Kis felületű volt és vékony, az erős kopjadöféssel szemben nemigen védett, márpedig a magyar végvidéken a k'opjás-pajzsos lovas harcmodor, a lándzsás lovasroham és párviadal sokáig dominált. Székely Dózsa György egy összecsapásban egy kopjadöféssel egyszerre döfte át török ellenfele pajzsát és páncélját (TUBERO 268). Talán éppen az ilyen hátrányok miatt a hódoltsági és balkáni „rác török" csapatoknál a 16. század során elterjedt az erősebb európai fa tárcsapajzs leszármazottja, a huszárpajzs, mégpedig európai eredetét tükröző „ruméliai (vagyis balkáni) pajzs" néven (B.SZABÓ 2008,138-143,83J- ; BRZEZINSKI2003,6). A török hódoltsági katonaság által átvett tárcsapajzs is egy lehetett a török birodalom helyi jellegzetességei közül, az ellenfélhez való alkalmazkodás (vagy a végvidéki magyar és „rác török" lovasság közös balkáni gyökereinek) egyik példájaként. A fa tárcsapajzs erősebb volt ugyan, de a kalkant nem szorította ki teljesen még a hódoltságban sem. A török miniatúrák képein gyakran láthatóak együtt, de a képeken mégis kalkanból van több.

6 5 A. Zygulski lengyel fegyvertörténész a keleti sodronyvértezet könnyű kiegészítőjének tartja, és szerinte éppen a szúrások és nyilak ellen lehetett jó, vagyis elmélete szerint a kalkan attól védett volna, amivel szemben a sodronying gyenge (ZYGULSK11999,72.). 6 Kalkan-ábrázolások: FEHÉR 1975, XIII. tábla; FEHÉR 1982,4., 17., 27., 85., 90., 91., 92.b kép. Idekívánkozó apró megjegyzés, hogy a török miniatúrák csataképei csak bizonyos fenntartásokkal tekinthetőek „felszerelésleltárnak", még akkor is, ha sokszor a kéziratban leírt esemény egyetlen, közel egykorú képi forrásaként állnak rendelkezésre. A lefestett török fegyverzet - különösen a portai csapatoké, akiket az udvari festők mindennap láthattak - igen pontos, tárgyakkal jól azonosítható, a csatarendek ábrázolása pedig szöveghű. Sajnos a festők a keresztény katonák felszerelésének ábrázolásában kevésbé pontosak. Általános vonás, hogy a képekről sok jellegzetes keresztény fegyvernem hiányzik, így sehol sem láthatóak a török miniatúrákon azoA törökök a fa tárcsapajzsokat zsákmányolhatták is, de nyilván hódoltsági műhelyekben is gyárthatták helyi, talán áttért balkáni mesterek. Aligha véletlen, hogy Budán 1546-1562 között a fegyvergyártás dolgában minden esetben, mindenhol muszlimokat alkalmazó törököknek ritka kivételként egyetlen magyar fegyvergyártó, mégpedig egy pajzskészítő dolgozott a városi adózó lakosságban az adólista szerint (DÁVID 2005,84-85). Ez a budai műhely, nyilván a török hódítás előtti, korábbi munkáját folytatta, és a törökök által hasznosnak tartott tárcsapajzsokat gyárthatta.

7 A török helyőrségi fegyverművesek, a dzsebedzsik természetesen specializálódtak egyes fegyverfajták gyártására (ÁGOSTON 2005,29). A hazai török zsoldlisták nem részletezik, hogy a helyi török fegyverművesek között hány volt pajzskészítő, és milyen típust gyárthattak, de egyszerűbb kalkanokat minden bizonnyal helyben is készíthettek. Igény lehetett rá, mert a népes hódoltsági török katonaság nagy többségének nem járt a kincstári fegyverzet, és legfeljebb az olcsóbb pajzsokat engedhetnosíthatóan huszárok, hajdúk, de még landsknechtek sem. Ez persze a festők kivételes munkájának dacára a kép elkészülte és a lefestett esemény között eltelt, olykor több generációnyi időnek is betudható. A miniatúrafestők sokszor kényszerültek az általuk ismert törökös elemekkel behelyettesíteni a saját korukban nem ismert, már nem használt és általuk sosem látott, régebbi szemtanúk elmondása alapján leírt nyugati tárgyakat és viseletet. így kerülhettek a mohácsi csata 16. század végi török ábrázolásán hegyek a háttérbe, a helytelenül huszárpajzsot viselő magyar lovagokon néhol török tükrös páncél látható, a karcsú keleti lovakként ábrázolt hátasaikon török sodronyos-lemezkés lóvértezet van és nem nyugati lemezpáncél, ülésmódjuk és lándzsatartásuk is törökös (FEHÉR 1982,4., 14., 16., 17., 27., 63. kép.). De az egyes eseményekkel közel egykorú török képeken is sokszor sematikus a nyugati katonák viselete. Az 1596-os mezőkeresztesi csata ábrázolásán (FEHÉR 1975, IL.t.) a csatamezőt pontosan jelenítik meg, de a valóságban heterogén császári-erdélyi-magyar egyesült sereg katonái nagyon is egyformára, egyikre sem hasonlító viseletűre sikerültek. A török fegyvernemek és felszerelésük ábrázolása viszont igen pontos. A nagyobb hadjáratokra a történetírók mellett talán miniátorok vagy vázlatkészítők is elkísérhették a török hadvezetést, de nyilván egészséges távolságból figyelhették az eseményeket. A kódexeket pedig később, az isztambuli műhely hagyományai szerint kellett készre festeni. Említést érdemel, hogy ritka kivételként a magyarok huszárpajzsait viszont teljesen korhű módon ábrázolták a török festők, a rájuk festett jellegzetes, keresztény magyar jelképekkel együtt. 7 Bár a hódoltságban a töröknek való munka nemigen lehetett választás kérdése, tény, hogy a török hódoltsági katonaság fegyverkarbantartását és gyártását mindig, mindenhol csakis muszlim fegyverművesek, dzsebedzsik végezték, akik a helyőrségi zsoldos állomány tagjaiként igen nagy becsben álltak és saját hierarchia szerint szerveződtek.. A török várkatonaság mesterei között keresztényeket a legritkább esetben találni, akkor is csak másodrendű iparosként, nyergesként, szekerészként vagy ácsként (HEGYI 2007,121-124). A török dzsebedzsik eredetileg az udvari zsoldos csapatok fegyverzetét tartották karban, csata előtt kiosztották, azután begyűjtötték a kincstári fegyvereket, amelyeknek gyártásáért, javításáért, és raktározásáért felelősek voltak (ÁGOSTON 2005,29). Más kérdés, hogy a területi fegyverraktárakként is működő várak, nagyobb helyőrségek felszerelésének ellátását ezek a helyenként eltérő és ingadozó létszámú, 6-25 fős fegyverműves-csoportok mennyire tudták kielégíteni, és milyen mértékben támaszkodtak a települések „rác török" vagy magyar fegyverkovácsaira. A hódoltsági magyar városok szultáni birtokok voltak, tőlük néha puskaport, ingyen szállítómunkát és díszfegyvereket zsaroltak ki a török bégek, tömeges, török megrendelésre történő fegyvergyártásra náluk nem találtam adatot.