Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET, IPARMŰVÉSZET - Boldog Zoltán: Török fonott pajzs a Déri-gyűjteményből

126 BOLDOG ZOLTÁN A FONOTT PAJZSOK A vesszőfonatot pajzsnak csekély súlya, olcsósága valamint meglepően jó ütésálló képessége tette alkalmassá. Ez utóbbi jellemző a szerkezeti rugalmasságból adódott, és védőképességét még tovább lehetett fokozni, ha a fonott pajzsot erős nyersbőrrel vonták be. A vesszőpajzs további előnye volt, hogy szorosan összefont vesszői között a nyíl elakadt, a kődobások és kardcsapások ellen a rugalmassága védett. De fő hibája szintén a szerkezetéből eredt, mert egy határozott lándzsadöfés könnyen utat tört a vesszők között. Kis súlya hátrányos is lehetett, ha egy nehezebb fapajzsot támadófegyverként is használó, az ellenfelét egyszerűen „ledúró" pajzsos csatasorral szemben próbáltak vele védekezni. Ahol az agresszív közelharc dominált, a vesszőpajzzsal felszerelt fél szinte mindig a rövidebbet húzta. Mérettől és alaktól függetlenül, a fonott pajzs olyan harcmodorhoz volt alkalmas, amely lehetőség szerint kerülte a hosszú kézitusát. Európában a fonott pajzs inkább kivétel volt, mint általánosan használt eszköz. A korai görög világból rendelkezünk falfestményekkel és kisméretű, áldozati pajzsmodellekkel, amelyek egyértelműen vesszőfonatos pajzsok használatáról tanúskodnak. Egy Kr.e. 9-8. századi lelet, egy nyolcas alakú dipylon-pajzs festett agyagmodellje jól mutatja a védőfegyver fonott szerkezetét, amit nyilván - ahogy ezt az íliász utalásai is megerősítik - még több réteg marhabőr is fedett. Később a klasszikus kori görög hadviselés új jelensége már a hoplita, a nehézfegyverzet gyalogos lett. A hoplita névadója, felszerelésének legfontosabb darabja és egyben harcmodorának meghatározója az új kerek, pajzs, a hoplon volt, amely már rétegelt falemezből készült, nehéz bronzborítással (WARRY1995,13; GRGURIC 2005,9-n, EVERSON 2004,24-28; 115-122; CONNOLLY 2006, 51-53). A könnyű vesszőpajzsokat csak egy új harcmodor és fegyverzet hozta el ismét görög földre a Kr.e. 6-5 századtól. A fonott pajzsokat a görög világ balkáni és kis-ázsiai peremvidékein élő thrákok harcosai terjesztették el újra. A thrák könnyűgyalogosok felszerelése alig volt több a hegyi rablókénál, fő fegyverük a gerely volt, a közelharcot általában kerülték. Páncélt nem hordtak, védőfegyverként tökéletesen elég volt nekik jellegzetes, félhold alakú vesszőfonatos pajzsuk, a pelta. Gyors mozgású gerelyvetőként sikerrel harcoltak zsoldosként a nehézkes görög hopliták ellen a poliszok véget nem érő háborúiban, olcsóságuk és hatékonyságuk miatt fegyverzetük hamar helyi utánzókra talált. A hagyományos, félhold alakú pelta pajzsot viselő thrák könnyűgyalogost a pajzsa után peltasztész néven nevezték a görögök, és idővel ugyanígy hívták a thrák módon felszerelt görög könnyűgyalogságot is. A görög vázafestők kedvelt témája volt a barbár thrák harcos, ennek köszönhetően sok thrák pelta pajzs fonott szerkezete stilizált formában jól látható a vázafestményeken (3. kép). Ha a pajzs felületét bőr is fedte, gyakran hagyományos törzsi mintákkal is díszítették. Karpántos és markolatos fogásmóddal is tarthatták kézben, használaton kívül a hátukon hordták bőrszíjon. Az ábrázolásokon kívül korabeli leírások is tanúskodnak szerkezetéről, és a debnevói thrák halomsírban is találtak fonott pajzsmaradványt (CONNOLLY 2006,48-49; WEBER 1997,38; EVERSON 2004,160-163). Az ókorban domináns görög-makedón falanx, a kelták, rómaiak és germánok hagyományos, gyalogos közelharcra épülő harcmodora viszont szilárdabb, nehéz, vas pajzsdudorral és fémperemmel erősített deszkapajzsokat igényelt. Szükségfegyverként néhol mégis felbukkant a fonott pajzs. Tacitus egyik utalása szerint a kora császárkori germánok csatarendjének hátsó sorai gyatrább felszerelést viseltek, így deszkapajzs helyett fonott pajzsot, vashegyű lándzsa helyett pedig keményített végű fadárdát (TACITUS II.14). Vegetiusnak, a római hadtudomány késői klaszszikusának leírása szerint a római legionáriusok gyakorlatozáshoz „sövény módjára" pajzsokat fontak, mégpedig úgy, hogy ezek kétszer nehezebbek legyenek a megszokott harci pajzsoknál (VEGETIUS I.11). Egy római kori egyiptomi papirusz is említ görög-latin szóösszetétellel „kosárpajzsot" („scuta talaris") (BISHOP-COULSTON 2006,247). A vesszőfonat sajátos katonai felhasználásáról tudósít egy alkalommal lulius Caesar: Pompeius légionáriusai az ellenfél sáncainak megrohamozása előtt sisakjaikra fűzfavessző-fonatból kosárszerű védőburkolatot fabrikáltak, a kődobások elleni további védelemként (CAESAR III. 62., 63.). Az európai népvándorláskor és a középkor legáltalánosabb pajzsalapanyaga a deszka, illetve a rétegelt lemez volt. 926-ban a Sankt Galleni apátság elleni magyar támadás idején a szerzetesek végszükségben nemezből vértet, deszkákból és rostáló kosarakból („vannis") pajzsféleségeket barkácsoltak maguknak (EKKEHARD 222). Az ókori Közel-Keleten alighanem a fonott pajzs volt az egyik legáltalánosabb pajzstípus. Az ábrázolásokon látható asszír és perzsa pajzsok külső oldala néha sima - ez bőr és vékony bronzlemez borítás is lehetett - de a fonott pajzsok valódi elterjedtsége akkor látható igazán, ha a pajzsok belső oldala is feltűnik a domborműveken: ekkor nemcsak a vesszőfonat látszik tisztán, de követhető a többféle fonási eljárás is. Veszszőfonatos pajzsok általános használatáról tudósítanak innen a görög történetírók gyakori említései, így Herodotos, Xenophon és Strabon is leírja a Perzsa Birodalom népeinek fonott pajzsait (HERODOTOS VII. 61; STRABON XV.3.19; XENOPHON IV.3.3., IV.6.26., IV.7.22., IV.8.1, V.2.22.). Sőt, a vesszőfonat sisakként is megfelelt egyes korabeli népeknek. Hérodotosz tudósítása alapján a görögök ellen induló perzsa sereg paphlagon és mar harcosai fonott sisakban vonultak fel (HERODOTOS VIL62,79). Az egymásra épülő mezopotámiai birodalmak sok tekintetben azonosak voltak, harcmodoruk sem változott gyökeresen. Harci szekereik, majd lovasságuk mellett gyalogos hadrendjük fő ereje a tömegesen alkalmazott íjászokban volt, őket az első sorokban pajzshordozók, vagyis többé-kevésbé vértezett gyalogosok védték, nagyméretű, állig érő vesszőpajzsokkal (FARROKH 2007,76). Ostromok idején és táborok védelmére az asszírok és perzsák is fonott pajzsokból alkottak védőfalat A kisebb perzsa kézipajzsok fonástechnikája és alakja eltérő volt, az egyik perszepoliszi domborművön például még egy koncentrikus spiráltechnikával font nagy kerek „kosárpajzs" is tisztán látható, szerkezetében a jóval későbbi kalkanok felépítésére ismerhetünk (4. kép; ROBINSON 1995,44). Herodotos szerint a perzsák pajzsaikat fűzfavesszőből fonták. A perzsa és asszír fonott pajzsok vesszői gyakran cikk-cakk vonalban bőrszíjjal voltak egymáshoz erősítve (1. kép). Ugyanez a készítési mód-