A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - 100 éves a Nyugat, 80 éves az Ady Társaság. 3 beszélgetés Kiss Tamással

B. E.: Tamás bácsi, amikor megtaláltad a magad kifejezésmódját, stílusát, akkor a szélsőséges stílusirányzatok soha nem ejtettek kísértésbe? K. T.: De igen! Vannak az indulásom évében, 1934-35-ben szürrealista témáim, de ezeket eldobtam. Tulajdonképpen akkor kezdődött ez a neoavantgard, vagy hogy nevezzük, vagy most már postavantgard, ami egy abszurd dolog, hát post az utó-, az avant meg elő-. Nem értem ezt, bár hadd mondjam meg, én ezeket a kísérleteket becsülöm, szóval kell ilyesmi, de hogy mi fog belőle aztán kikerekedni, hát ez a jövő dolga természetesen. Kassák Lajost én mindig nagy költőnek tartottam. Már az első nagyobb verseitől fogva éreztem azt, hogy itt egy olyan hatalmas, mégpedig klasszikussá váló irányzat kezdődött el, vagy folyik, ami be is teljesedett. Ezeknek a hatása alatt is voltam, csak az én egyéniségem már nem azonos ezzel. Én azt hiszem, hogy azért a költői képeimen mindezek megtetszenek, meglátszanak, szóval nem múlt századi a stílusom, nem korszerűtlen a stílusom. Egy korban élünk és az a kor hat ránk valamiképpen, de csak úgy hat, hogy nem utánozunk, hanem úgy, hogy megmaradunk magunknak, önmagunknak. B. E.: Az imént kiejtetted a szádon azt a szót, hogy egyensúly Én ezt nagyon jellemzőnek találom a te egész művészetedre, az öregkori költészetedre. Nem tudom, jól látom-e, hogy ezekben a versekben előkerül az időtényező. Barátokat búcsúztatsz, beszélsz a vállaidra nehezedő évekről, azonban ezek nem uralják hangulatilag az úgynevezett öregkori költészetedet. Nem mondom, hogy nincsen ebben a vonulatban egy ilyen elégikus hang, de azért ez nincs eitúíozva, nem mondhatom azt, hogy ez valami teljesen borongós vagy kiábrándult költészet, szóval az egyensúlyt ezekben a versekben is érzékelem. Ezt tudatosan kerülöd? Nem kívánod a figyelmet magadra vonni azáltal, hogy most sajnáitatod magad? K. T.: Amikor verset írok, akkor én olyan senki földjén érzem magamat. Nem gondolok semmiféle előzetes versemre, vagy erre, vagy arra, az a véleményem, talán ars poeticámnak is mondhatnám, hogy minden vers más. A verset nem lehet folytatni, ha már egyszer az ember megírt egy verset, azt egy élményből írta, nem egy élménykörből. Szóval ne írjunk olyan verset, amelyet egyszer már valaha, valamiképpen, ha részeiben is, megírtunk. Erre vigyáztam mindig nagyon, ebben őszintén mondom, mesterem Weöres Sándor volt. Sajnos nem ismerik ezt a költészetet. Weöres Sándor gyerekköltő még a mái napig is. Nagyon boldog volt, hogy az óvodások az ő verseit tanulták, de hát Weöres Sándor a XX. század egyik legnagyobb költője. Csak József Attila, Ady, és hát mit mondjak, még talán Babitsot, ő mellé tehetném. Elég jól ismerem a költészetét, megrázó, nagy líra, habár annyira játékos volt, az biztos, hogy játékos volt, de azok nem gyerekversek, amiket ő írt. Szó sincs róla! Ö gyermekkorától fogva verset írt, de nem gyermekeknek írta a verseket, mint akkor Pósa bácsi. A maga nagy egészében kell Weöres Sándort végre majd megismernünk, és ebbe beletartozik természetesen az a témavilága is, amit a gyerekek annyira ismernek és anynyira szeretnek. Ez szerintem nem kicsinyítése a költőnek, ellenkezőleg, itt kezdődik ma egy nagy költő. Szóval így vagyok vele, arra mindig vigyáztam, hogy ne ismételjem magamat még két sorban sem. Erre vigyáztam! Talán ez volt az a tudatosság, ami talán azért egy költőnél mégis csak működik, mégis csak dolgozik. így vagyok vele, ha azt mondod, hogy ezekben a versekben is azért van valami új, hát azért írtam őket. B. E.: Egyszer interjút készítettem Veres Péterrel, és a debreceniekről kérdezgettem. Megkérdeztem, ismeri-e Pákozdy Feri bácsit, azt válaszolta: „Ismerem! Nagyon intelligens ember, de a tudós megöli benne a költőt." Nem új gondolat ez, hiszen Féja Géza is ezzel vádolta Babitsot. Hadd kérdezzem meg tőled, az imént itt a tudatosságról, meg a kontrollról beszéltéi, hogy a műalkotás folyamatában mennyi a tudatosság és mennyi az ösztönösség, vagy mennyi az a kívülről jött ihlet, sugallat, ami megszállja a költőt, amikoralkot? Vannak vélekedések, amelyek szerint az a jó, amikor ömlik a költő, spontán. Egyszer Gulyás Pál vitatkozott Babits-csal. Babits azt írta Gulyásnak, hogy rendkívül formátlanok, slendriánok a verselés ne írjon annyit, akkor azt válaszolta Gulyás, hogy ezek az ő rossz és sok versei, ezek az ő nagy verseinek a magzatvizei és ezek kellenek, hogy megszülessen a mű. Ez is egy vélekedés, erről is lehet vitatkozni. Te ezt hogy látod? K. T.: Ez így van, valóban. Mondjuk az Ady életművet vegyük, ami már valóban mindnyájunknak nagy élménye, nagy élményvilága, azért az Ady-versekben, az Ady-versek között nagyon sok gyenge vers van, magzatvíz van, nagyon sok. B. E. : Valaki elég keményen, bántóan minősítette Ady költészetét, hogy a néhány tucat nagy versen kívül elég hig. K. T.: Nagy dolog az azért, ha valakinek 50 nagy verse van. Ez nagy dolog! Neki van 1200 vers közül 50 nagy verse. Ügy gondolom, ebben Gulyásnak igaza van. Eszembe jut most Weöresnek a kifejezése, azt mondja: „potyadékokat is kell írni". Ö így fejezte ki: „potyadékok". Ez is hozzátartozik az életműhöz, a potyadék. Valóban, Gulyás rátapintott erre, de azt hiszem nem is az ő találmánya ez, valahol régebben is olvastam. Az életmű kisebb, gyengébb versekből és csodálatos művekből is áll, de a maga helyén mindegyik, még a gyenge vers is átütő erejű tud lenni. Ha a kötetben nézzük azt a verset, a maga helyén. Ady érzékeny volt erre, hogy ciklusokba szedette. Főleg Földessy Gyulával végeztette el, aki tényleg kiváló adminisztrátora volt az Ady verseknek, oda tette a helyére a verseket. A gyengébb vers is a helyén hat, él, és jó vers, ott, ahol van az a vers. Kiragadva belőle valóban híg. B. E.: Mivel Gulyás Pált szóba hoztuk, elengedhetetlen, hogy ne asszociáljuk a nevéhez azt, amit tartanak róla, amit Németh László írt róla, hogy „a legdebrecenibb költő". Gulyás mítoszának külön része, külön fejezete Debrecen. Örömmel láttam, hogy te is szívesen vállalod azt, hogy debreceni költő vagy. Még öregkori verseidben is van ilyen. Ezt sem vitted túlzásba, neked nincsen Debrecen-ciklusod, de minden korszakodnak van egy Debrecen-verse. Megemlíteném az Utóhang Daciából címűt. A posztmodernkorátéljük, amikor az a költői manír, hogy a vers az legyen személytelen, abszolút kódolt, személyes mánia, a helytől, időtől független. Milyen meggondolásból vallod meg bizonyos korszakaidban, hogy ide tartozol ehhez a tájegységhez? Végeredményében én butaságnak tartom tagadni azt, hogy a tájnak igenis van szerepe az ember eszmélkedésében. Ezt egyébként Babits egy 1917-ben írott tanulmányában maga is elismeri. Sőt Kazinczy és Berzsenyi már 1811-ben megvitatják a magyar tájköltészet problémáit, fölösleges ezt a magyar irodalomtudomány szemhatárából kiiktatni, mert igenis van ilyen. Ezt nem tartod provincializmusnak?