A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

3. /réí? 1410-ben készült shírazi perzsa kézírat csatajelenete (NICOLLE 2000,19) vértes katonák lovain, de a X-XI. századból már van tudósítás a lovakat védő sodronypáncélról és fűzött fémlamellás lóvértezetekről is Szíriából és Egyiptomból. A nyugati iszlám területeken is használtak lópáncélokat. Feltehetően fémlemezből való, néha aranyozott lófejvédőt („tashtina") a hispániai mór lovasság lovai is hordtak, amit a félsziget keresztény harcosai is átvettek tőlük „testiera" néven (NICOLLE 1996,79-80). Az araboknál a lópáncélok használata még mindig nem lehetett általános, mert Bölcs Leó Taktikája szerint ellenük hatásos módszer féltett lovaik lenyilazása, lehetőleg mérgezett nyíllal. A vonatkozó görög szövegben egyáltalán nem utalnak az arab lovak esetleges vértezetóre (BÖLCS LEÓ XVIII. 136). A keresztes háborúk korában a keresztesek és a muzulmánok is alkalmaztak vértezett csatalovakat. Az arabok és szeldzsuk-törökök igen kis számban, mivel hadseregeik fő ereje a gyors mozgású könnyű- és közepesfegyverzetű lovasság volt. A kis létszámú, lópáncélt is használó arab nehézpáncélos lovasság a beszédes „mudajjaj" - „lassú járású" - nevet viselte (NICOLLE 1999, 521). Bajbarsz, Egyiptom mameluk szultánja a Közel-Keletet fenyegető mongol veszélyre tekintettel fokozta országában a fegyvergyártást, így egyebek mellett bőrből való lamellás lópáncélok készítését rendelte el (NICOLLE 2007b, 172). Ritka leletként maradt fenn a dzsazirai régióból egy XII-XIII. századi arab lópáncél bőrből való nyak-és tarkóvédő része, Szudánban pedig középkori vas lófejvértet találtak, mely inkább egyiptomi készítésű lehet (NICOLLE 1999, Fig. 423AK, 423 AL, 279A). Az egyiptomi mamelukok bőrvértek mellett régi típusú nemez- és vászonvórteket is alkalmaztak néha lovaik védelmére. Viszont igen kevés csatalónak készítettek drága és nehéz, fém lamellás, pikkelyes vagy sodronypáncélt. A sodronyból készült lóvértezet ekkortájt olyan ritka volt, hogy mind az arabok, mind a keresztesek krónikásai feljegyzésre érdemes eseménynek tekintették, ha ilyet láttak vagy katonáiknak sikerült ilyet zsákmányolniuk (NICOLLE 2007b, 162, 192-193; NICOLLE 2007a 103). A közel-keleti térségre nagy hatást gyakorló szeldzsuk-törökök harcosai főleg lovasíjászok voltak, kis létszámú nehéz- vagy közepesfegyverzetű lovasságuk, a ghulam gárda eleinte idegenekből, átállt hadifoglyokból - gyakran keresztényekből - vagy külön e célra vett és felszabadított rabszolgákból állt, akárcsak az egyiptomi mameluk csapatok. A szeldzsuk ghulam, bár a közrendű lovasíjászhoz képest igen jól volt felszerelve páncélzattal és közeiharci fegyverekkel, nem volt egyoldalú nehézlovas, felszerelésének része volt az íj is. Belőlük állt a szeldzsuk vezérek testőrsége, de a ghulamok gyakran álltak zsoldosként arab uralkodók szolgálatába is, az uralkodó kíséreteként az államigazgatásban is szerepet kaptak. A lópáncélok használata a szeldzsuk ghulamoknál is igazolható: mikor Alp Takin török zsoldosvezér ghulamjait Irakból Szíriába vezette, a beduinok támadásától tartva elrendelte, hogy emberei menet közben is hagyják magukon a vértet és lovaikra is tegyék fel a páncélt.